No! Lássuk csak! Ideje monitorra pötyögni a nem mindennapi hétvégi dorbézolást! (:))

Kezdjük!

2013.12.13. PÉNTEK! (A! baljós Péntek)

A hat órai találkozóra hat órakor már el is indultam, mikor is kaptam a kétségbeesett „Hol vagy?!” telefont…. Hátttőőőőőő….Itthon (:’D). Diszkrét csúszással partot fogtam a Móriczon, ahol Egmont már várt. Nekifogtam az ember- és járműrengetegben átevezni a túloldalra, a szokásos „Móricz Meki” spothoz. Félúton kiszúrtam Egmontot, meg egy, a közelébe toporgó, gyanúsan nem mozgó kapucnis egyént.

Taaadaaa˘˘ Álmaimban se hittem volna, de RENI volt az – karácsonyi ajándékom kipipálva-. Örömtől kipirosodott arccal vetettem fel a kérdést: „AKKOR ISZUNK?” Mikor is hirtelen Egmont egy ismerőse ott termett, mint a mesében a Jin vagy a csuda varázsszőnyeg ami elkalauzol/repít minket a legolcsóbb, legkisebb, legvagányabb kocsmába. –így történt-. Az ifjú javasolt egy itatót a közelben, aminek létezéséről eddig nem tudunk, mert olyan kicsi, hogy egy korsó sörrel ki se férsz már az ajtón…

Na, lássuk csak, egy koccintás úgyis belefér, még a többiek megjönnek, mi bajunk lehet.

Becherrel indítottunk (mivelmással). Majd megrökönyödve hallgattuk a három Becher utáni végösszeget: 840 Ft.

?!?!?!?!?! 280 Ft. egy 4 centes Becher? Mi van? We are in the fuckin’ Heaven!

Hát abszolúte nem volt innentől vita tárgya a még elkövetkező két kör rövid bevállalása.

Időszámításunk után három Becherrel sikerült Lettiéknek is megérkezni, épp, mikor már indultunk volna (abban a pillanatban vált borítékolttá, hogy az előzenekarnak immár búcsút inthetünk). Jött a következő Becher és egyéb fröccsök hosszú sora, meg befutó ismerősök és minden. Kifejezetten emelkedett hangulatban keltünk útra, hogy az A38-ig elsétálva még egy „véletlen” üveg bort elköltsünk.

Jókor sikerült érkezni, még pont 2,33456 percünk volt, hogy letegyük a kabátokat és a tömött embertengeren át az első sorig teleportáljuk magunkat.  Nem okozott gondot a küldetés, torpedóként keltünk át, lábakat, vállakat nem kímélve vonatoztunk be előre.

Alvinék már játszottak így azon nyomban megkezdődött a kíméletlen szórakozás.

(fotó: Zettisch Tamás)

Óriási heringezés, szerintem még a hajó oldalán is emberek csüngtek, össze is pacsiztunk Lettivel, hogy „NA! Végre egy VALÓDI, egy VÉRBELI, egy TAGADHATATLANUL budapesti Alvin koncert!” ahol rommá tiporják a lábadat, feltrancsíroznak a színpadra, vagy a másik ember hátára, ez az esemény igazán meghitt közelségbe hozza hozzád bármelyik embert, azt is, amelyiket kevésbé szeretnéd, és boldogít minden földi jóval, mint légszomj, fájdalom, tömeg, hajhúzás, karmolás, könyökölés és stb. (Félreértés ne essék, szeretjük az ilyesmit (:’)). Szóval állat mód ment a pogó, a lökdösés, de sikerült megfelelő betámasztást találni, így hellyel-közzel néha a koncertre és a zenére is tudtunk figyelni! (:D).

Borzasztó régi dalok kerültek elő, bevallom szentimentálisan, volt olyan, amit ott hallottam először!(:O)

Nagyon jól el volt találva a hangosítás, és kiemelten KURVA jól szólt a basszus, jó telten, faszán, erősen dorombolta az alapot - beszéltük is Vikivel, hogy elég para volt 50 dalt betanulni, de úgy tűnik, jól sikerült (:)).

A hangulat a megszokott volt: ugrálás, tombolás, a dalszövegek artikulálatlan ordítása, hörgése, pogó hullámok tolerálása – szeretném egyszer én is hallani, ahogy több száz ember egyként üvölti teljes torokból, tiszta szívből az általam írt sorokat, ezt ott közönségjelenségként is óriási élmény megélni, nemhogy zenészként… (:))

Kb. a koncert közepén az Alvin és a mókusok című dalba az egykori dobos, Figula Gergő ült be a bőrök mögé, egy szám erejéig újra láthattuk az annói formációt, majd Gergő helyét ismét Márió vette vissza. A zenekart több számban kiegészítette Dul Sanyi, a Kötelező Közhelyek nevű formáció szuper gitárvirtuóza, illetve, ha nem tévedek, a rezes kollégák pedig a Fekete Teve együttesből voltak.

(fotó: Zettisch Tamás)

Sok-sok vendégzenész megfordult a színpadon egy vagy több szám erejéig, a Macskanadrág Garfield-ja is partizánkodott egy kört a világot jelentő deszkákon (:)).

Majd kis idő múlva következett az „előköszöntés” – hiszen az igazi köszöntés csak másnap jött!- és könyörtelenül folyt tovább a koncert.

Nekem érzésre nagyon gyorsan elröppent az egész, még levegőt sem vettünk a leköszönés után, és MÁR taszajtottak kifelé a biztonságiak. Edward a nagy pakolásban megküldött minket egy gyógy sörrel (ezúton is köszi, már épp majdnem kiszáradtam). És csak nem, és csak nem maradhattunk a színpadnál, hiába toporogtunk egy helybe, mint a szaró galamb, nem sikerült agyoniskolázott kollégáinkat átvernünk és egyre messzebb kerültünk a színpadtól. Nem szeretem ilyenkor Vikiéket zavarni, mert tudom, hogy örülnek, ha levegőt kapnak, meg le tudnak pakolni, de muszáj voltam szólni neki, hogy legalább egy köszönés erejére fusson ki, de mire kiért, kb. üres volt a hajó….

Fent a ruhatárnál is további magasröptű eszmei vitába keveredtünk az A38 által foglalkoztatott tudományos munkatársakkal (értsd: seggfej szekás), így jobbnak láttuk rövid úton távozni (szőke hajam ellenére teljesen világos számomra, hogy ez a munkájuk, de azt lehet alpári taigetoszi, f*szparaszt, bunkó, sértő stílus nélkül is gyakorolni.) Így tehát (most kivételesen a bejárathoz toloncoltak ki minket, nem a hajó tetejére –haladás!) további alternatívák után néztünk.

Bandi bátyámat feltelefonálva kaptuk a drótot: a Wesselényi utcánál, az Ördög Gödörben folytatódik a parti! Átcsoszogtam hát 10-ed magammal, és az est eleji szerény becherovkázást felváltotta az ordenáré jellegű tequilázás, lélekbúvárkodás, csocsózás, és minden, mi budapesti éccakába vágyó fiatalok szemének, szájának ingere. Négy óra magasságában ismét sikerült a Móriczon kikötni, ahol Bandival senki nem tudja miért, elmentünk sámánzenét énekelni a Feneketlen-tóhoz. Miután megidéztük az összes táltost negyed hat magasságában hazaindultunk. Legközelebb hat-negyed hét magasságában kötöttem ki itthon.

2013.12.14. SZOMBAT (a folytatás)

Indokolatlan állapotban ért a reggel: „Helló! A nevem azmásnap! És Te, Te hogy vagy?” szarul b*zdmeg. Kimondottan alkalmatlannak találtam magamat mindenféle megközelítésből a társadalomban való rendeltetésszerű részvételre. Na, nem baj, össze kell lapátolnom a szanaszét fetrengő maradék agysejtjeimet, mert hát a partivagon halad tovább, gyors kaja, zuhi, még egy kis alvást követően az utam ismét a baljós kis kocsmába vezetett. Már belépni is fájt. (:D)

Lettiék szorgosan kortyolgatták a fröccsüket, én –mindenki egységes megbotránkozására- egy kólát kértem. Az előzenekar gondolata ismét elkallódott a tömény fekete süllyesztőben, és egyre mélyebb, tudományos témák kezdtek szóba jönni, mint irodalom, iskola, Édes Anna és társai. Ugyanis szerencsénk volt a kocsmában egy irodalom tanár úrral megismerkedni és be kell valljam, több dologról volt szó, jobban figyeltem és több dolgot jegyeztem meg, mint annak előtte. Rendkívül jó társaságot látott bennünk a Tanár Úr ivópajtása, az általunk csak Télapónak nevezett úr, aki minduntalan koccintásra invitált minket és néha pár szót kiragadva a szövegkörnyezetből, érdeklődött, hogy miről is van szó. Jól eldumálgattunk ott a korosabb urakkal, mígnem egy színész (Incze József) is bekapcsolódott a témába. Irodalom, film- és színművészet, micsoda kultúrkörbe csöppentünk itt a Csupító nevű kocsma gyomrában, hát ép ésszel felfoghatatlan.

Látjátok Gyerekek! Ezért kell kocsmába járni!

Ma jobban odafigyeltünk az érkezésre, mert küldetésünk volt – megszerezni az első sort, több okból is…. (:))

Az érkezést követően az ajtóban kezünkbe nyomtak egy óriási 20-ast ábrázoló papírost, melynek a hátulján volt az eligazítás, röviden: „A zenekar erről nem tud semmit, csapjátok fel a papírokat az „Isten Éltessen” című dal után!”

Meglepően kényelmesen vándoroltunk el a jól megszokott rendezői jobbig, szépen lassan beépülve és kővé dermedve a második sorban. Ezen a napon már nem volt gond egy szál se, maradéktalanul ismertem a dalokat és annak rendje, módja szerint szórakoztam. Tonnányi remek dal hangzott el, amiket egytől egyig imádok, de mégis valahogy legjobban az „Isten Éltessen!” címűt vártam, mert tudtam, hogy itt többen meg fognak lepődni..(:)). Viki szépen felkonferálta a bejelentkezett szülinaposokat, három lány jött szóba, mire kicsit feszengeni kezdtem, hogy ne már, elfelejtette volna, hogy Egmontot is bemondja? – Egmontnak ugyanis hétfőn lesz a szülinapja, gondoltam befizetjük a vidámparkba egy jópofa surfing-re. De az aggodalmam hiábavaló volt, mert hamarosan érkezett az üzenet tőlem Egnek és immáron Ő is felléphetett a színpadra. Sokadmagával várta, hogy felkerüljön a futószalagra (kajak ilyen érzésem volt, Edward, a hű road, rezzenéstelen arccal és lendülettel eleget téve munkaköri kötelességének, mint holmi humánokból képződött futószalagra, úgy pakolta fel szép sorjában a stage dive-ra várókat. Megutaztattuk tehát a fél hajót, Egmont nagyon boldog volt, jól betalált a kis szülinapi köszöntés. Ezt követette a Mókusok meglepése, ugyanis, ahogy a feladatban szerepelt, eme szám után kellett a sok-sok huszast a levegőbe emelni. Szinte egyszerre tűntek fel a magasban és az egész hajó küzdőterét beterítve, fényképezőgépes, metálvillás kezeket felváltva a 20-as táblák. Lentről is csodálatos volt, de gondolom fentről volt csak igazán tuti, Viki nem is bírta tovább, itt már töredezett a mécses, nem is csodálom, felfoghatatlan élmény lehetett nekik. Annyira aranyosak voltak mind, egytől egyig, a teljes meglepettség, az öröm, a meghatódottság, a szívből jövő tiszta szeretet kendőzetlenül ült ki az arcukra. (:)) Jött a torta és a 10 órás verziójú „Boldog születésnapot!” dalocska éneklése. Az egész hajó nekik énekelt, Őket ünnepelte, minden egyes „Boldog szülinapot!” elhangzásakor megköszönve ezt a 20 évet, ezt a rengeteg csodás, igaz dalt, ami nem egy, nem két embernek –köztük nekem is- erőt adott, tanított, felnyitott szemeket, egy szóval életre nevelt. Rendezve a sorainkat, Imre Norbert jelent meg a színen hozva magával a nagysikerű „Húzzál Gumit!” című költeményt.

Először egy kicsit a „Paraszt” című dal alkalmával pihenhettünk (mert még az „Elbaszott szerelem” alatt is orbitális pogó volt.) A dalok közti szünetekben Alvin rendszeresen kiszórt pár pohár sört a népnek (Isten tartsa meg jó szokását!) Elhangzott a „Hazudni Kell”, majd a következő nóta bemondásakor tudtuk, ha eddig nem, akkor bizony most fognak minket elevenen cafatjainkra tépni, ugyanis a jól ismert „Tolerancia Földje” című ballada következett. A „wall of death-re” való felszólításig nem is volt gond, csak akkor, mikor láttuk, hogy a tömeg 100%-osan szétnyílik, ennyire még sose távolodtak el egymástól az emberek, amennyire csak tudtak, jobb és bal oldalt is felvasalódott a falra mindenki, óriási űrt hagyva középen, ahol csak egy bátor delikvens, Gergő barátunk ugrándozott egy műanyag lófej maszkkal a fején(…..:D). Aztán jött a végzet…

„Miért”…. (úr isten már csak 4 szó) „Kell”…. (már csak másodpercek kérdése, Letti mi lesz velünk)”Még”….(vbdfhbajdh KLAWB búcsú sms-re nincs idő, Letti szemében is ugyan az a félelem szikrázik, mint az enyémben, b*szd mi lesz itt velünk, teljesen szétnyílt mögöttünk/mellettünk is a tömeg, előrébb akárhogy akarom, nem tudom fúrni magam, el fognak sodorni!!!)”Több”…. (még egy utolsó pillantás, szaladnak az ezredmásodpercek könyörtelenül közelítve a nullához Letti homlokán)

MOST! (szeretlek Anya!)

És beindult a rotáció, atom durva volt, csodával határos módon túl éltük, de a „befostam lámpa” azé’ villódzott ám, mint a balatoni szupervihar jelző készülék. De végül nem volt gáz.

Visszatapsolás után az „Aludj Csak!” csendült fel. A legszebb, legszemélyesebb, legérzelmesebb dal.

Hirtelen mindenki leült, leguggolt, olyan érzésem lett, hogy mindenki mindenkinek a barátja, béke volt és nyugalom, semmi őrjöngés, csak tiszteletteljes éneklés. Ez az ismét igen érzelmes pillanat újra meghatotta Vikit, csak állt és nézte a rengeteg embert, az egész hajót, inkább már Szeretet Hajót, ahogy együtt daloljuk ezt a lélegzetelállítóan szép dalt. Amikor beindult a szám (belépett a basszus és dob) mindenki talpra állt újra és kart karba fonva vitettük a lelkünket a zenével.

(fotó: Fülöp Klári)

A szám után ment az ajándékosztás, pengetők, dobverők, üveg víz, setlist, bármi csak Alvinék adják (szerencsémre Viki és Alvin is kezembe nyomott egy-egy pengetőt /kösziii/:)).

Alvinéknak igaza van, az Övék a LEGJOBB közönség, igaz, hogy baromi nagy a mozgás, és megy a pogó és lökdösnek és néha kényelmetlen, de amint valaki a földre kerül, azonnal kört alkotnak körülötte és felsegítik, itt igazából szánt-szándékkal nem akarja senki bántani a másikat, hiszen egy nagy család vagyunk, a Nagy Alvin Család. Évek óta kitartunk kedvenc zenekarunk mellett, oké, hogy jönnek-mennek emberek, de azért az igazi keménymag, még mindig ott van – örömömre azt véltem felfedezni, hogy a buta egyéjszakás műpicsák eltűntek a közönség soraiból, szóval mindig betévednek oda nem való emberek, de az igazi Alvinisták ott vannak az ilyen pillanatokban!

A zenekar levonulását újabb visszatapsolás kísérte és még egy búcsú „Kurva Életre” visszajöttek a Srácok (és Viki :P).

Számunkra is meglepő módon nem azonnal, hanem 15 perccel később kezdtek el kizavarni, nem elég, hogy a közönséget, de Alvinékat is kiküldték (végül is tényleg nem logikusabb a telt házas koncert után az Alvin fanoknak after partyt tartani, ahol jó eséllyel jobban fogyasztottak volna, mint a nyolc betépett „azt se tudom merre van a valóság” jellegű, következő bulira érkező emberfajok társulata.)

Kimentünk hát, de kint végre sikerült néhány szót váltani, képet ellőni a tagokkal, aztán utolsó villamosos buli lévén hazaindultunk.

Hatalmas élmény volt mindannyiunk számára, ezért szeretünk Alvin koncertre járni, mert sugárzik a zenekarból a zene és a közönség iránti szeretet, tisztelet, Alvinék mindig közvetlenek, mindig barátságosak, mindig lehet velük képet csinálni, és még mindig tudnak olyat mondani a zenéjükkel, amitől másképp gondolok a mindennapi életre, másképp fogok fel dolgokat, másképp és talán idővel jobban csinálok ezt-azt.

Még 200 évet kívánok Nektek, köszönjük, hogy vagytok!:)

(fotó: Zettisch Tamás)