Meki, edzősködés, istállómunka, fotóbolt és cipőbolt után egy újabb érdekes munkakörbe vágtam a fejszém, ami városias nevén raktári kisegítő munka, magyarul meg (szórványosan) fizetett rabszolgamunka az üzemben a szalag mellett (mosópor, színfogó csomagolás).
No, ez volna a Power Pak, ami a szomszédos csillagrendszer mellett kettővel balra, a Kis Lófej köd után található (Megyeri híd lába). Olyan messze van, és annyira korán kell menni, hogy még a 87-es busz sofőrje javában aludt az időpontban, mikor én – jobb híján – autóval elindultam itthonról.
Barátságos, megnyerő sötét, kietlen pusztaság, halványan pislákoló parkolói lámpa, karcos hideg, szemerkélő esőszerű – abszolút jó érzéseket keltő, kívánatos szituáció. 6:15-kor kezdődik a műszak, én azért szeretek időben ott lenni a helyeken, pláne, ha ismeretlen a környék. Na, 6:10 kor még azt sem tudtam, hogy már elhagytam-e az adott gyárépületet vagy ez egy másik, mert mind ugyanúgy néz ki, lehet menni a két tömb körül egy kört, vannak középen is utcácskák, tehát pont úgy elveszik az ember 500 megtett méter után, hogy azt sem tudod, hogy jössz, vagy most mentél ott el, ahonnan az előbb jöttél. Öt perccel munkakezdés előtt idegesen kopogtattam be a – továbbra is ugyanolyan - fellelhető raktáros ajtók mindegyikén, mire meglett a célhelyszín. Éppen csak cipőt váltottam, és mentem is be. Kis köpenyesek csoportja tömörült az üzem távolabbi sarkában. Senki annyit nem mondott, hogy „csá”, azt sem tudtam, hova menjek, ki a műszakvezető, mi a protokoll. Az alap etikai hiányosságok áthidalása végett (szerintem a műszakvezetőnek kellene odajönni új ember esetén és bemutatkozni, röviden elmondani, mi a feladat) a mellettem állót bökdöstem, hogy „bocsi, soha az életben nem voltam itt, mi a bánatot kell csinálni, miért van rajtad köpeny, meg gumikesztyű, nekem honnan lesz?” Rábökött az egyik emberre, az állítólagos műszakvezetőre, akihez odalépvén (bemutatkozásban továbbra sem jutottunk előbbre), annyit kérdezett csak, hogy „Új vagy? Menj oda a fekete pólós sráchoz, kérj köpenyt”.
Oké, tehát Mr. menjodaafeketepólóssráchozkérjköpenyt műszakvezető úr (hát most hogy máshogy szólítsam) „eligazított”. Sorom kivárva, odalépvén a fekete pólós kollégához bemutatkozásra nyújtottam a kezem, aki mint paraszt gyerek a vakablakra, úgy nézett rám, hogy ez mégis mi. Hú, hát, úgy érzem, vannak lemaradások bizonyos területeken. Felmérve, hogy annyira nem virágzik az illem meg az etika, csendben tettem eleget a kiadott feladatomnak. Ez elsőként a cipőkrém címkézés volt, ami egy rettentő bonyolult feladatkör, rá kell ragasztani a vonalkódos címkét a dobozra. Pont. Elmondták, hogy égetően szem előtt tartandó, hogy CSAK egy mm lehet a doboz szélétől és tetejétől számítva a címke körül. Rendben. Nekiláttam dicső feladatomnak, kaptam egy tálca – kb 50 db – cípőkrémet és ment a lemez: kivesz, fordít, címke, vissza.
Már kis híján kész volt a tálcám, mire mellém lépett a „betanítóm” és ellenőrizte felelősségteljes munkámat. Átkozott nagy problémára lettünk figyelmesek. A cetli 0,49 mm távolságban van a doboz szélétől, túl közel van hozzá, felpöndörödik ezért lejöhet a címke! Na, több se kellett mentoromnak, egy perc alatt visszaszedte a karton vagy másfél órája gondosan ragasztgatott tálcám és nem ámítás, kezdhettem elölről. (Ekkor tudatosult bennem, hogy még a címkeragasztást is el lehet cseszni – schade-.)
Következő feladatomként a színfogók szalagról történő leszedését kaptam. Beülsz szépen a szalag mellé és várod a kb. két másodpercenként érkező, négyesével jövő tasakokat, szeded le, és pakolod a dobozba. Ugyanaz a póz, ugyanaz az ütem, ugyanaz a mozdulatsor, mint egy beprogramozott gép 11 órán keresztül. Feszült figyelemmel követtem a tasakok érkezését, persze egy-kettő leesik, akkor már borul a téma és kiesel a pixisből, orrod patakokban folyhat a szalag nem áll le, és csak jön és jön és jön…
...
… és jön és jön és JÖÖÖÖNNNN. 'Édes Isten', küldtem kétségbeesett fohászom az égbe, hát soha nem fogy el?!??! Soha nem fogyott.
Ha 10 258 tasak át nem ment a kezem között, akkor egy sem. A hatodik pusztulatos óra után, mikor már jojózott a szemem, beleizzadt a kezem a nitril kesztyűbe - ezzel undorító, hátszőr felállítóan borzalmatos tapintási érzést okozva -, senki nem szólt hozzám és igazán azt sem értettem, mit keresek itt, az egyik addig másik területen dolgozó srác leváltotta a velem szemben ülő szótlan kollégát.
Kisvártatva beszégetésbe elegyedtünk, kiderült, hogy egyetemista a fiú, Nógrád megyéből jött, meg is volt benne az a kis ízes parasztosság, amit az ember egy vidékitől megszokhatott, nem telt el sok idő, mire elemezni kezdte nekem, hogy ez a gép, amiből a por jön, belehullik a tasakba, egy gép elforrasztja a végét, majd vágja, hogy ebből, ő hogy csinálna kolbásztöltő gépet. (:D) Szakadtam, azt mondja, „áóóó, hát, bé kéne ábbá a nagy tartályba tűteni a béváló disznyóságot, oszt ráhúznánk itten erre a szarra a műbelet, azt nagyon gyönyörűen gyünne is itt nekünk a kóbász, hurká, fő se állnék innét, csak kinyitnám a számat, azt lezabálnám a hurkákat innen a szálágrú!” Jaj, Istenem, köszönöm, hogy megmentetted halandó lelkem, hát behaltam a srácon, utána még hosszasan eltémáztunk mindenen, jó fej volt – végre valaki -!
Tudniillik, a szünet itt afféleképpen megy, hogy három óra robot, 15 perc szünet. Az utolsó harmadik óra végén, ami után már mehetünk haza, észrevettem hol van az óra. Onnantól kezdve még 11 órának tűnt az utolsó óra, annyira nem telt az idő. Kellően elfáradva, megzavart vadként menekülve robogtam ki az üzemből, és voltam oylan barom, hogy még kétszer visszajöttem dolgozni! – Sajna tény, hogy az egyik legjobban fizető diákmunka, de a lelked kell érte cserébe. –
A másik két alkalommal már nagyobb rutinnal mentem, bár odaérni egyszer sem sikerült. Következő alkalommal BKV-val érkeztem. Ugyanaz a sötét, ugyanazok az egyforma épületek, már hatszáz kört legyalogoltam, sehol nincs… Bementem egy üzletbe is – műszakkezdés előtt 9 perccel-, hogy mondja már meg hol van, mire kiderült, hogy nem hogy egy, de KETTŐ ilyen ugyanolyan több épületes, több raktáras, több kis utcás tömb van – nagyszerű. Éppen beesve megkezdődött a munka. Aztán félúton elfogyott. Álltunk a kietlen pusztaságban, valamilyen üzemi leállás miatt, hogy nem tudunk mit csinálni, de elmenni sem tudunk, mert a Kis Lófej köd mögötti árva lelketlen telepen és környékén semmi nem jár….
Végül a csapat fele ott maradt az egy szem közösségi helyen – ami egy konyha, étkező, meg úgy minden egyben, ülni lehet, meg felkelni és ülni egy másik széken - ahol a melegen és világításon kívül esetleg csapvíz van, szóval nézték egymást az emberek reggelig, pár dolgozót meg levitt a műszakvezető Újpest Városkapuhoz.
Harmadik, eddig legizgalmasabb alkalmam, pedig a következőképpen alakult. Négy folyamatot kellett felügyelnem! – Húha! Cipő mosó háló dobozba rakása, dobozfül hajtogatás, doboz szalagra tevés, tálca elszállítás. Egészen izgalmas volt a korábbiakhoz képest. Kifejezetten nagy volt a mozgástér és – a szerény lehetőségekhez mérten - változatos volt a teendő. Bár már itt is eléggé vártam, hogy leperegjenek a percek.
Nos, összefoglalva, durva ez a szalagmunka, monoton, beáll a hátad, elzsibbad a lábat, bepunnyadsz, nem egyszerű, de sajnos mindennek ára van, „jó” gázsiért áldozat jár. Vannak ám ebbe a témába teljesen belezombult emberek, aki 2-3 éve ott vannak, és heti 4-5 nap csinálják ezt, nos, ott tényleg nem értem, vajon mi lehet az életcél (diákokról beszélünk), azon felül, hogy egymással versenyeznek, hogy ki tud 20 000 terméket lepakolni egy műszak alatt, vagy kinek megy bal kézzel is perfektül a doboz leragasztás. Ezt is láttuk, ilyen is van, nem irigylésre méltó a betanított munkások, szalag mellett toporgók élete – az a szomorú, ha valakinek sajnos ez a létfenntartásról szól, mert ez diákmunka, ide vagy megy még az ember, vagy nem, na de, aki ebből él még….
Hát respekt!
