2017.08.26. Alvin és a Mókusok @ Barba Negra Track
Az igen tartalmas és zsúfolt pénteki Strand Fesztiválos nap után másnap éppen felérkezve Budapestre, mehettem is a Trackbe újabb koncertre.
Ezt valószínűleg már minden halandó ember tudja rólam, hogy az Alvin és a Mókusok Zenekar a kedvenc magyar előadóm, így fáradtság ide vagy oda, természetes volt, hogy megyek. Nem kisebb esemény, mint a „Nem akarunk mi bántani senkit!?” harmadik stúdió album 20 éves születésnapi koncertje volt ez a szombati dáridó. Az előzenekart (Szükségállapot) most nem volt lehetőségem megtekinteni, remélem, majd legközelebb. A backstage-ben már nagy volt az izgalom, mikor megérkeztem. A csapat férfi tagjai elegáns egyen szerkóban (fehér ing és fekete nyakkendő/nadrág) feszítettek, akikhez az egyetlen hölgy tag, Viki szerelése is tökéletesen passzolt. Pontosan 20:20-kor színpadon volt a zenekar. Az introt követően a „Csoda” című dallal nyitották a repertoárt. Becsületesen felkészült a banda, mert vagy 25 dalt hoztak az estére (mindet nem sorolnám fel persze). Az ünnepelt lemezen található nóták mellett természetesen szóltak a mindenkori nagyágyúk is („Sajnálom”, „Konfliktus”, „Én még tükörbe tudok nézni”, „Illúzió”, „Mossák az agyad” stb.).
A „Bizalom” című dal alatt Viki ragadta magához a mikrofont és Sanyi vette át a basszert. Amellett, hogy ez a dal Vikié (éneklés szempontjából) általában le szokott jönni a népet megdaloltatni. Ez most sem történt másként, szép számmal voltak lelkesedők, akik szívesen elénekeltek egy sort eme szerelmi balladából.
Igyekeztem a tömegben is eleget lenni és onnan is készíteni pár fotót, így történt, hogy elkeveredtem a színpad bal oldalához legelőre, ahol egy a középkorú évei végén járó hölgy mellett találtam egy üres helyet. Baromi meglepő volt látni, hogy az említett illető pontosan ismerte és fáradhatatlanul énekelte a dalszövegeket (nem csak a húszéveseké a világ). A dallistán tovább haladva elérkeztünk a „Tolerancia földjéhez” amikor is (ahogy mindenhol máshol is) Alvin teszteltette a közönséget, hogy a Negra a tolerancia földje-e. Ilyenkor Viki be szokott állni a színpad közepére és az ő vonalában kell a közönségnek kettéválnia, hogy egymásnak rohanhassanak a wall of death mozgáskultúrát gyakorolva. A 8 év kihagyás után visszatérő Figula Gergő dobjátéka adta az ütemet a futáshoz. Természetesen a szerelmes nóták is helyet kaptak a setlisten („Lacika”, „Elb*szott szerelem”). Az outrot, az egyik talán legérzelmesebb dal, az „Aludj csak!” előzte meg. A hagyományokhoz híven Alvin éneke és gitárjátéka alatt a közönség leguggolt, majd mikor a zenekar többi tagja is visszajött a színpadra, akkor emelkedett fel a tömeg. A koncertet az ikonikus „K*rva Élet” zárta. Ezt megelőzően vittek fel a road-ok egy tortát a színpadra, és köszöntötték a 3. lemezt. A koncert alatt végig különböző mozgóképek mentek a banda mögötti óriás kivetítőn (képek, klippek, rajzolt munkák).
Kb. ez lehetett a 100. Alvin koncertem, nem tudom. Még ZP-ben voltam az elsőn, amikor az öcsém 9 éves volt, és úgy kellett kikönyörögjük a szekásoktól, hogy engedjenek be minket. Mit nekünk számok, akkor sem lehet megunni, még pedig főként a zenekar viselkedése, kapcsolata miatt, amit a közönségével ápol. Szerintem ők az egyik legékesebb példája azoknak a zenekaroknak, akik nagy alázattal vannak maga a zene és a követőik iránt. Borzasztó barátságosak, minden koncert után kijönnek, ha lehetőségeik ezt engedik, mindenkihez van pár jó szavuk, mindenki készíthet velük képet. Ez a közvetlenség és persze a zenei igényesség, a dalszövegek univerzumokon átívelő mondanivalója az, ami immár a zenekar 23 éves múltra visszatekintő működéből 13 éve mellettük tart engem.
[Fotók: FB: Alvin és a Mókusok (Hivatalos), Zettisch Tamás Photography]
