Fekete István Általános Iskola és Előkészítő Szakiskola
2015. november 16-án, hétfőn a Gyógypedagógia alapismeretek megnevezésű tantárgy keretein belül ellátogattunk a kerületben megtalálható, speciális képzési rendszerű, fogyatékos gyerekek részére fenntartott állami általános iskolába.
Izgatottam vártam, hogy milyen lesz a találkozás a kis gyermekekkel, úgy sejtem, hallgatótársaim is hasonlóan kíváncsiak voltak. Kettő testnevelés jellegű órát látogattunk meg, egy elsős és egy másodikos osztályban. Az első órát végig követhettük, a másodiknak csak az első harmadán tudtunk részt venni.
A másodikos csoport (tehát 8-9 évesek) jöttek először. Hat főt számlált ez a csoport, három fő az osztályteremben maradt, mert az ő betegségük annyira súlyos, hogy nem vonhatók be közös munkába. A néhány kis nebuló hamarosan megjelent előttünk. Egy Dravet-szindrómás kisfiú, két autista kisfiú, egy aspergeres kislány, egy ismeretlen szindrómától szenvedő kislány és egy Down-kóros kisfiú jött mozogni.
A tanító nénik felkészítették őket, hogy látogatóik lesznek, de azért így is próbáltak „imponálni”, elevenek voltak. Szerencsére nem zaklatta fel őket számottevően az érkezésünk, sőt a nevelők azt mondták, minden nap kellene jöjjünk, mert jó hatással vagyunk rájuk.
Az órát testnevelésnek nem nevezném, inkább idegrendszert fejlesztő, néha mozgásos elemekkel tarkított foglalkozás volt ez. A gyerekek mondókára futottak körbe először, majd a színeket gyakoroltatták velük, később, az óra végén pedig ugrálhattak egy keveset a trambulinon. A Down-kóros kisfiú nagyon ügyes volt, illetve a Dravet-szindrómás kissrác is jobban teljesített, mint szokott. Az aspergeres kislányról mondták a tanár nénik, hogy három nyelven megtanult magától beszélni, sőt, a számolás, írás elsajátításához sem kellett neki segítség, viszont csak akkor beszél, ha ő akar, ha ahhoz van kedve, lefekszik a terem közepére és nem mozdul, sír, vagy elbújik a sarokban. Egyébként ő volt a legjobban koordinált mozgásilag is, de ha egyszer ő úgy gondolja, hogy ne tovább, akkor ott vége szakad a történetnek. Nehezen fogad szót és sokszor rá kellett szólni.
A szünetet követően az elsős csoport érkezett, ők jóval többen voltak, így jóval zajosabbnak és problémásabbnak is bizonyultak. Sikítva szaladtak le-fel, elővették, eltették a szereket, dobálóztak, teljes volt a káosz. A nevelőnő közölte velünk előre, hogy fogalma sincs, mi fog történni, ugyanis sok az autista közöttük, akiket nagyon felzaklat a változás, ha valami nem a megszokott menterend szerint történik. (Pl. egy kisfiúnak új volt a tornazsákja, ezért nem találta meg, nem tudott átöltözni). A legelevenebbnek tűnő gyerkőc egy váratlan pillanatban közölte velünk, hogy ő bizony egy ültő helyében mindegyikőnket egyszerre megverne sakkban.
Bevallom őszintén, engem sokkolt ez a látogatás. Egyszerre volt rendkívül bizarr és ugyanakkor végtelen tiszteletet, megbecsülést és elismerést kivívó. Emberfeletti, amit ezek a tanárnők vállalnak, én nem hiszem, hogy képes lennék rá, nagyon erős önfegyelem kell, hogy ettől érzelmileg kellően távol tudjon maradni az ember.
Rémisztő belegondolni, hogy úgymond kevésbé elegánsan megfogalmazva, de ezeknek a gyermeknek az élete értelmetlen. Soha sem fognak tudni önállóan egy munkát ellátni, önmagukat ellátni, önállóan élni, mindig rá fognak szorulni valakire, örökké kiszolgáltatottak maradnak. Ugyanakkor pedig számukra ez a teljes élet, hiszen fogalmuk sincs a betegségükről és arról, milyen egészségesnek lenni. Nekik ez a 100% ők így boldogok, így sírnak és így nevetnek, így kelnek és így fekszenek. Ismételten lelket rázó, hogy a környezet a család ezt miként tudja megélni, elfogadni, együtt élni ezzel. Micsoda erőpróba ez nap, mint nap, hogy hiába mondja el az ember egy éve minden nap ezerszer, hogy az a babzsák sárga, holnapra úgy is kék lesz. Neki. Némelyek nem tudják a színeket azonosítani, a babzsákok hátára felhímzett állatok formáit felismerni. Volt két fő, akik egyáltalán nem beszélnek, csak épphogy az „igen”, „nem” szavakat jelelik valahogy, ahogy épp jön. Kártyákat használnak ahhoz, ha mosdóba kell menniük vagy éppen éhesek. És ők még azok voltak, akik bevonhatók a közös munkába továbbá egy év alatt óriásit fejlődtek (pl. már nem ordítanak hörögve, ha le kell venni a szandált, csak kicsit pityeregnek és nyafognak). A három osztályteremben marad fő annyira súlyosan fogyatékos és sérült, hogy pelenkázni kell őket, gyakorlatilag annyi az életük, hogy vannak. Levegőt vesznek, táplálkoznak, alszanak, de lényegében alig fogják fel a körülöttük zajló világot. Rettenetes ebbe belegondolni, és rettenetes ezt szülőként megélni, amikor ez kitudódik (vagy egy egészséges terhesség és szülés után történik valami a gyerekkel), hogy amit úgy vártak a leendő szülők, egy örömforrás, egy új élet eljőve sérült, beteg, soha nem lesz egészséges, örökre így marad és örökre (vagyis az élete végéig) itt marad. Mennyi energia, erő, áldozat és milyen nehéz döntés van egy ilyen szituációban. Pl. ha az anya vállalja a gyermeket, ezzel örökre elkötelezve magát mellette vagy elveteti, vagy örökbe adja. Súlyos lelki terhek ezek.
Minden tiszteletem a szülőké és az ilyen gyógypedagógia segítőké, mert nem mindennapi harcokat vívnak ők azért, hogy néhány kis, majd nagy ember napjait, perceit, esetenként rövid életét megszépítsék, amennyire lehet, őket fejlesszék.
