2013.12.02.

Ma délután gondoltam, kiviszem a kutyát egy rövid sétára. A szokásos helyet, az erdőt választottam. A kis ösvény felénél, ahol fel szoktam sétálni van egy pad, láttam, hogy ül rajta egy igen csapzott figura, mezítláb van, valamit ügyködik. Gondoltam megkérdezem, hátha baleset érte, vagy van valami baja a lábának, hogy segíthetek-e? 

Közölte, hogy semmi gondja nincs, csak ritka alkalom, hogy december elején ilyen enyhe az idő és lehet lábat mosni, ezért azt tette meg. Majd számomra is indokolatlan módon elkezdtünk mindenféléről beszélgetni. Említette, hogy már 22 hónapja nem aludt ágyban, pedig milliomos, kivehetné akármelyik drága hotelszobát. Persze ezeken eléggé mosolyogtam magamban, majd a következő pillanatban láttam, hogy elővett a belső zsebéből egy köteg pénzt (itt kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert úgy voltam vele, hogy jó-jó persze, elhiszem, meg minden, adok egy kis aprót, mivel a lábának nincs baja, nem szorul segítségre, mehetek is dolgomra tovább, aztán erősen meglepődtem, hogy kicsit több pénz van nála, mint nálam.... Így az apróadási dolgot gyorsan elvetettem.) Kifejezetten értelmesen beszélt, sőt észrevételezte azt is, hogy egész jól szót értünk, majd mondta, hogy akár Mozartról vagy Bach-ról is lehet vele beszélgetni (mert a zene is szóba került). Teljesen naprakész volt a jelenlegi történésekkel, annak ellenére, hogy 16 éve nem néz tv-t, hallgat rádiót, elmondta azt is, hogy 13 éve nem iszik, nem dohányzik, droggal sosem élt, kártyázni sem kártyázott már jó régóta és kávét sem iszik már 2 éve. Mert szerinte az ilyen szenvedélybetegségekkel eltölött percek veszik el az embertől az életet -döntött így, és mondta ezt azután, hogy kiderült az is, hogy eljátszották anno egy haverjával a házat-. Kérdeztem, hogyha valóban így van és pénze is van meg minden, akkor miért így él? Azt mondta azért, mert Ő a maga ura és bármit megtehet, és kíváncsi hogy meddig lehet kibírni, milyen mélyre lehet süllyedni, ahol még életben van és fel tud állni, mert mindig kell valami, amit ki kell tűzni és felfelé haladni. Mondta azt is, hogy mélyre akar menni, benézni a felszín alá, legalulra, látni azt ami VALÓBAN van, mert csak ott igazán önmaga az ember, ott mutatkoznak meg a valódi, sallangmentes dolgok, amikor teljesen "le van csupaszítva". Az elmélkedése közben néha beszúrt egy-két találós kérdést, pl. hogy tudom-e hol van Zsurk (fogalmam nem volt, tényleg Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében van...), elkezdte sorolni az országok fővárosait, az USA 50 államát, mondta azt is, hogy mindet el is tudja helyezni egy vaktérképen, illetve mindenféle egyéb földrajzi vonatkozású dolog is szóba jött. Beszélt történelemről (a doni katasztrófa jött valami apai vonatkozás útján szóba, hogy Jány Gusztáv vezette a seregeket stb.) Csak kamilláztam kb. Annyira mindenre kiterjedően beszélt, hogy abból a gondolatból, hogy majd én segítek neki, rohadt gyorsan fordult a kocka, mert csak álltam és hallgattam a monológot, és marhára rácsodálkoztam számomra vadiúj dolgokra. 

Nagyon barátságos kék szeme volt, ami csillogott végig, sehol nem volt benne, bánat, feladás, boldogtalanság, kilátástalanság sőt épp ellenkezőleg. Olyan érzésem volt, hogy ez az ember boldog így, ahogy van, megvan mindene, amire neki szüksége van.

Mesélt egy kutyatámadásról is, amikor sorra mentek el mellette az autók, egyik sem állt meg, hogy segítsen rajta. Ide beszúrt egy mondtatot, igyekeztem megjegyezni: "magyarok vagyunk, csak nevetünk és megyünk tovább mielőbb otthagyva a szarban a másikat".........
Egyszerűen az egész szituáció annyira bizarr volt, hogy ott ül velem szemben egy csapzott hajú, mezítlábas férfi, aki abszolút józan és képben van a világ dolgaival, művelt és mégis az utcán él, pénze is van és mégis az utcán él, mi meg itt élünk az okostelefonok között, rohanva, százmegegyezer problémát generálva magunknak a semmiből és a semmiért legfőképp, aggódunk, rinyálunk, összeveszünk, haragszunk, féltünk a másiktól mindent, ami a miénk (vagy csak azt hisszük... anyagiakat és személyeket is ideértve) - arról is említést tett, hogy amikor csak teheti ad a hajléktalanoknak, az igazi hajléktalanoknak, nem úgy ahogy ő él, és itt "szalonhajléktalannak" nevezte magát- és elmegy mellettünk az élet és stresszelünk és izgulunk, nem figyelünk az apró, kicsiny dolgokra, pl. hogy milyen jó, hogy bár már december van, de olyan enyhe az idő, hogy lehet lábat mosni, milyen szerencse ez, és milyen jó egy kicsit a szép napsütésben az erdőben ücsörögni.

Megeszi az emberi kapcsolatainkat a technika, egyre egyszerűbbek vagyunk és buták mert minden ott van a neten, majd a Google megkeresi, ha kell, "én minek tudjam?". Lusták és kényelmesek vagyunk - Ő napi 60 km-t sétál, ha arról van szó- és ezért fennmaradó időnkbe ráérünk óriási tehetséggel túlbonyolítani az életünket. 
A mondandóját azzal zárta, hogy "bármikor kiléphetek ebből, ha úgy akarom". Ijesztő és elgondolkodtató hogy sors és sors, vagy talán inkább a felfogás és felfogás közt milyen univerzumnyi különbség van. Hogy ez az ember a nagy átlag szemében szegény és fedél nélküli és sajnáljuk és de rossz neki, közben meg belül mennyivel gazdagabb (közbeszúrós poén: kb. 3 nappal ezelőtt írtam meg, TELJESEN véletlen elgondolásból az alább olvasható verset...) Elköszöntünk, mert mondta, hogy még szeretné a kis elemózsiáját elfogyasztani, mert 10 percenként 1 fokot esik a hőmérséklet, hát ha majd még lemegy a nap.... aztán indulni kell valamerre.... :')

Idetenném az említett verset, amit magam sem értettem, hogy hogyan vagy miért írtam, miért pont ilyet, honnan jött (tekintve, hogy a lemenő Napot néztem éppen és egyszer csak elkezdtek az ég színe, a fények, az ezek által keltett érzések szavakká kovácsolódni): 
"Békés vízű tó tükrén csillan a napsugár,
Fárasztó volt ez a nap, de már a vége felé jár.
A fényes korong eltűnik fák sötét árnyában,
Lepel borul a magas hegy lábában
Álló kis falu népére,
Ahol kevés a polgár kenyere és kevés az éhbére.
A másnap kelő világosság tárja elé a reményt,
Hogy lesz mivel megtölteni délben az edényt.
Éhes szájak várják a finom falatokat hátha,
Kerül megint egy szelet hús a kopott tálcára.
De csalódik a szentem, mert hús ma sincsen,
Olcsó kása, némi kenyér ez bizony A minden.
Azt hiszed, hogy szegény, de Ő a leggazdagabb itt benn,
Senki tőle el nem veheti, hogy a jóban higgyen.
Lássa bent a szépet, öleljen napi százszor,
Módosabb lesz, mint Te zsebedben pár krajcártól."