És lőőőőn szikra!
Teljes „stresszben” vagyok már itt mióta elstartolt a blog, hogy mit, hogy írjak Nektek, mit osszak meg.
Harmadik napja guvadunk kábé már egy egész stábbal és dizájnoljuk megfele a blogot, szerkesztünk, hátteret vadászunk,
kidobjukaretekbeamonitortmertúgyfelcseszazegész és ilyenek. : )
Erre mennykőcsapásként bekopogtatott az ihlet, helyet kért, és aszonta: „osszad meg jól az annoi veszprémi koncertest élményt!”
Tehát lelkes közönségem, következzék a beszámoló a 2011.11.05-én „elszenvedett” Alvin & Depi közös turnéról, melynek veszprémi állomására másodmagammal, kedvenc Alvin koncertre járós kis szerencsétlenemmel, Lettikével zarándokoltunk el. ;)
A Sasadi úton kezdődött a kalandozás, ahol is felszállva a buszra, konkértan csak középen a két üléssor között volt hely, így Veszprémig diszkérten álltunk. Én, hogy teljes nyugalomra intsem háborgó lelkiismeretemet, vittem egy kis élettant az útra, hogy majd tanulok(…. :) ebből az egy szempontból volt jó az állás, mert meg tudtam támasztani az ülő embereke fején a füzetem, aztán akkora fát kaptam a zh-mra ebből az anyagból, hogy az valami gyönörűséges - sebaj, megérte :D. Szóval hering módjára nyomorogva „megtanultam mindent” Veszprémig, majd a veszprémi autóbusz állomáson leszállva, azt sem tudtuk merre állunk arccal, mintha egy másik dimenzióban lettünk volna. Kicsit esetlenül elindultunk valamerre, aztán kikötöttünk egy buszmegállóban, várva a helyi járatra. Találtunk ott egy fiatal nőt, aki éppen arra tartott, amerre mi, így, mintha az életünk függne tőle, rácsimpaszkodtunk és el sem engedtük a végállomásig (új barátok kipipálva). Egy darabig együtt mentünk, majd útbaigazított minket, minden a legnagyobb rendben volt, hiszen én –szokásomhoz híven- térképet, itinert, MINDENT hoztam magammal, ezért úgy eltévedtünk, mint a P*CSA! (két nő egy térképpel nem vezet értelmes eredményre.) Jöttünk erre, mentünk arra, gyakorlatilag már ott tartottunk, hogy lekéssük a koncit és már jegyünk sem lesz, mert kicsi a hely, nincs korlátlan belépés. Alvin szülinapja volt, készültünk ajándékkal is, meg azzal, hogy meglepjük Őket, hogy leutazunk Veszprémbe értük, így nekik nem lehetett szólni, hogy rakjanak félre jegyet… Kínomban Depi Zolit hívtam fel, és bebiztosítottam, hogy rakjanak el jegyet, de mondta, hogy csak 8-ig tudnak (ilyen térképismereti tehetséggel viszont jövőre sem érünk oda…). Veszprém diszkrét esti fényben megvilágított megismerése, a romantikus városnézés megtörténte után, senki nem tudja, hogy hogyan, de odataláltunk (az amúgy rohadtul eldugott, „ide sose jönnék” és „most fognak a sikátorban megerőszakolvakéselni”) helyszínre. Sor persze volt bőséggel, de unaloműzés gyanánt elmorzsoltunk egy-egy komlóvirágzat teát. Nagy izgalommal siettünk befelé, Alvinék nagyba dedikáltak még, nem késtünk le semmiről. Aranyosak voltak nagyon, örültek nekünk, meglepődtek, hogy lementünk. Fel is köszöntöttünk gyorsan az ünnepeltet (ugyanis a bejáratból nem mozdulhattunk el addig, míg nálunk volt az ajándék bor, mert ugye szeszt behozni nem lehet…-jól van fiam ügyes vagy, fájó szívvel egyes-), majd megkezdődött a szokásos „ celebszpotting”. Én a Depresszió zenekar néhány tagjával is jóban vagyok, így Zolival és Dáviddal is váltottunk pár szót, baromi meglepő volt számomra, hogy rögtön azzal kezdték, mi van a lábammal (ugyanis először akkor találkoztam velük, mikor Szigeten kitörték a lábam és mankóval mentem a backstage-be dedikáltatni, úgy tűnik, megmaradt nekik:D), és baromira csodálkoztak, hogy idáig elutaztunk értük :). Gyorsan lezavartuk a „mindenki-mindenkivel-mindenhogy-mindenkor” fotózásokat, ajándéktárgy vásárlásokat és ott tartottunk, hogy akkor IGYUNK. O.O Aztán rájöttünk, hogy egyikünk se akar inni, mert nem merünk –ismeretlen hely, el ne raboljanak a pomogácsok. Így ismét egy-egy kislányos sör kíséretében álltunk be az első sorba. Előzenekarként a Nikson játszott, őket követte a Depi (Dávid nekem dobta a dobverőjét a végén), majd Alvinék.
Igazán dicséretes volt a pillanat, amikor az első sorban állók közt kiosztottak néhány feles páleszt a színpadról leszaladó kiszolgálók, így emeltünk egyet a zenekarokra, aztán kezdődött a móka. Elég húzós volt a mozgolódás a Depi koncerten, meg is gyűlt a bajom pár könyökös erejéig a mögöttem állóval, de szerencsére időben felmérte a helyzetet, hogy rossz lesz itt neki percek múlva, ha nem csihad. Helyünket elhagyni nem mertük, így végig a jobb hangoszlop előtt állva a koncik végére gyakorlatilag nullás jelleggel érzékeltem a külvilágot jobb fülileg. A koncerten szokásos volt a menetrend, általunk jól ismert dalok, üvöltés, tombolás. Ebben az időben volt Alvin szokása, hogy a „Kurva Élet-ben” a „most csak a lányok!” helyett, „most csak Zsófika!” felkiáltással bíztatta éneklésre a népet. Most csak (én vagyok a) Zsófika lévén üvöltésbe kezdtem, felvéve a nem a javamra eldőlő harcot a velem szembe 50000 decibellel üvöltő hangfalak ellen. Alvin be is szólt, hogy „Na, ne máááárrr! Senki?!” Nekem meg épp kiugrani próbált a szemem…. De Viki észrevett, jelzett Alvinnak, hogy tuti a bulli, ennek a szerencsétlennek mindjárt lerepül itten a feje, az arteria carotis communisai új értelmet nyertek.
Máig a fejemben van, az a felejthetetlen élmény, amikor a Depiék, Niksonék, Alvinék együtt álltak fenn a színpadon és elnyomták a „Nem akarok elszakadni-t”, még Viki énekeltetett is minket – kivételesen olyan extázisba voltunk, hogy énekeltünk is.- Majd Viki nekem adta a pengetőjét (megint:D). Jó nagy zárás, buli, ünneplés, köszöntés, ujjongás, dudorgás és szép lassan elcsendesedett a színpad. Nem volt mit tenni, ki kellett agyalni, hogy hogy megyünk be a backstage-be (jéééé:)). A backstage ajtajában toporogva újabb álmom teljesült, minden Depi taggal alá tudtam íratni egy eredeti Depi dobverőt(:)). Jöttek-mentek ki-be a népek, majd hős lovag Edward bátyánkat megfűztük, hogy ugyancsaknamáárlégyszi, vigyen be minket – sikerült. Feladat kettő pipa- bent vagyunk a backstage-ben. Alvinék már csak röhögtek, mikor megláttak. Folytattuk a százhuszonötezredik közös kép, egyéni kép, fentről kép, lentről kép, most balról, most jobbról, mostmárelég képgyártást. Lettikét megkínálta Sir Edward egy dobverővel, nem nagyon ellenkezett, így aláírattuk azt is. A Depi fiúk már egészen jól néztek ki, Zoli és Dávid valami fenomenális állatok (Dávid még a színpadon is rohangált fél pucér seggel:D…)Talán még Blankát is felhívtuk, ő is dumált Vikivel. Gyakorlatilag innentől fogva ki sem mentünk a back-ből. Alvinék lassan elköszöntek, már csak a hősivó Depresszió zenekar maradt, mi meg úgy voltunk vele, jó lesz itt nekünk, kibekkelünk reggelig. Míg nem megérkezett a kis lapátjával, seprűjével a takarító egység, hogy na már most ők zárni fognak és legyünk oly kedvesek elhagyni a helyszínt.
?!?!?!?!?!? : ))))))
És hova az édes tökömbe menjek Veszprémbe, éjfélkor, télen, úgy, hogy fél halvány segéd árva fogalmunk se volt arról, hogy mi merre van, meg egyáltalán mi hol vagyunk.
Annak jó Magasságosnak adnék itt is újra hálát, hogy odateremtette nekünk Ádámot (Alvinék egyik Road-ja), aki ismeri Veszprémet és még ott is van. Ádám jól megtermett ember, nem kifejezettebben aggódik az ifjú leány, ha lehetőség szerint az Ő oldalán áll. Szóval mintha Ádámot az ég hagyta volna ott nekünk, hozzászegődtünk, és bévágtunk a Veszprémi tömény éccakába. Sétálunk, sétálunk de még nem jön biz a vonat, így valahova becsücsülünk, CSÜCS. Mivel még horribilis indokolatlan mennyiségű időnk volt az első vonat indulásáig, így bementünk egy másik helyre, öccázér, és kb. elaludtunk az üvöltő zene és néhány végtelenül ostobán vonagló humán mellett a fotelekben.
Megriadva útra keltünk ismét, hogy elsétáljunk a vonatállomásra, ami tulajdonképpen nem messzebb, mint a város tökéletesen másik végén volt. Kettő fele indultunk el, hogy 4-fél 5-re odaérjünk (EPIC:D). Így hát Lettikével –aki gyűlöl sétálni- és vezető Ádám védelmező angyalunkkal sétáltunk, és sétáltunk, és sétáltunk és
……....................................................
sétáltunkéssétáltunkéssétáltuuunnnk. Közben rengeteget beszélgetve, témázva róla, hogy hogy került be a zenekarba road-ként, és a többi (barátkozz okosan 2.0).
Beülve a vonatállomásra már nem fagytunk SZARRÁ, csak fáztunk NAGYON. És vártunk és aludtunk és várva aludtunk, és alva vártunk. Majd jött Ádám Szombathely felé menő vonata így ő előbb lelépett, és mi vártunk tovább a végtelenbe.
Végre begördült a masinánk és hulla fáradtan fél maratonnal a lábunkban kb. azonnal bealudtunk, így a hazaútról nem tudok, mit mondani, csak azt, hogy ez volt a sok százezer Alvin konci közül talán az egyik legjobb.:)
Így ért véget a veszprémi kis kaland.:)
És most jó éjszakát Gyerekek!:)
