Komoly rovat, elmélkedés, filozófia következik. Kérjük ennek szellemében értékeljék az írást!

Új évbe léptünk.

Új remények, fogyókúra, nem dohányzás, fogadalmak, több sport, nagy szavak, és világmegváltó tervek, amik azok is maradnak (tisztelet a kivételnek!!!)….

/ezen a szálon indult el az író/

„Majd januártól” – hallani sok ember szájából, amikor számon kéri az ember, hogy ugyan miért nem változtatsz, hiszen akárhonnan nézem a jelenlegi helyzetet ez így szar.

„Januártól megváltozik minden!” – Igen? És miért nem most? Ha akkor olyan vagány vagy, hogy kihúzva magad, dagadó mellkassal dicsőül a szélbe kiáltod, hogy Te bizony majd januártól über fasza leszel, és minden király lesz, akkor erre most itt helyben, hogy-hogy nem vagy képes? Vagy mi az a titkos erő, ami januártól majd hatalmába kerít, de most még nincs itt? Miért akarod a javulásod, a boldogságod, az előre meneteled kihelyezni a jövőbe, amikor jelenleg láthatóan nem stimmelnek a dolgok. Akkor minek fürösztöd magad még tovább a keserűség sűrű masszájában, arra nem gondoltál esetleg, hogy januárig sűrűbb lesz?!

Vajon az emberek a jóllétüket, a boldogságukat, hogy cselekedjenek magukért, miért kötik valamilyen időponthoz, történéshez és legfőképp miért tolják el a jó messzi távolba, hogy BIZTOSAN kellő távolságban helyezkedjenek el tőle, NEHOGY megtörténjen véletlenül. Ja, hogy meg kéne mozdulni és tenni kéne, én kérek elnézést!

És itt vontam párhuzamot a „januártól ezt és ezt elkezdek csinálni” és a „boldog leszek, ha majd” szituációk között. ” Témaváltás következik és kifejtésre kerül a „Miért nem tudsz csak úgy boldog lenni?” problémahalmaz.

 „Majd akkor, ha ez és ez így sikerül”, „majd, ha haza jövök”, „majd, ha itt leszel/én ott leszek”, „majd, ha megkapok valamit”.

Ez ugyan olyan, mint a holnap elkezdett fogyókúra: „majd holnap elkezdem, majd ha vékony leszek, boldog leszek”. Aztán sose jön a holnap, sose jön a vékonyság és sose leszel boldog. Mert szimplán elcseszed azzal, hogy KÖTÖD valamihez a jólléted. Mert Neked kell, mert magadtól megőrülsz, mert kell aki, ami elfedje a lényeget, hogy gáz van. És nem azért vagy boldog, mert vagy, mert süt a nap, mert kék az ég, vagy csak mert miért ne.

Olyan furán buta az ember. Állandóan tökéletesítgeti magát, aggódik, hogy kevés, amit nyújt. Aggódik, hogy nem elég, hogy több kéne a párjának, aggódik, hogy ne aggódjon, és közben elfelejt élni. Elfelejt szeretni és elfelejti a valódi értékeket és két aggodalom közt búcsút int saját magának, leváltva ezzel az addig normális személyiségét egy önmagából kifordult, értelmetlen, hirtelen, meggondolatlan cselekedeteket végrehajtó valakire. Majd csodálkozik, ha a környezete nem harmonizál vele (pontosabban ő nem harmonizál a környezettel). Önként vonja ki magát az ésszerű, jó, normális dolgok alól, és ezek helyébe összezagyvált, feje tetejére állított káoszt állít. És csodálkozik. Rohadtul csodálkozik, hogy miért boldogtalan, miért féltékenykedik, miért nem érzi jól magát.

Azért mert teremtett egy teljesen hamis, labilis lábakon álló „álvalóságot”, amiben csak ő hisz. Hiszi, hogy a párja hűtlen, hiszi, hogy minden ellene van (közben megvan mindene) és ennek fényében cselekszik. Értelmetlenül. Aztán tovább csodálkozik, boldogtalan, depressziós és gyógyszert szed, drogozik, iszik és SOHA egy tetves pillanatra eszébe se jut, hogy tán nem a világ a hibás, tán nem a másik ember rossz, hanem hogy az ő világa, a maga által generált hamis valótlansága az. És az idő kegyetlen. Nem várja meg, hogy az ilyen ember feleszméljen, hanem elmegy mellette és eltelik. Aztán lehet siránkozni a kidobott, boldogtalan évekért –ha egyáltalán egyszer feleszmél-, vagy csak simán meghal úgy, hogy nem élt.

Továbbá a fő baj, hogy az ilyen ember nem csak magának, hanem a környezetének, barátainak is borzalom sok fejtörést, bút, bánatot és további aggodalmat, boldogtalanságot okoz. Pedig csak meg kéne nyomni a makacs „csak a híg fos blues” című kazetta stop gombját, és meghallgatni azokat, akik már rekedtre üvöltötték magukat, de a saját agya hangszóróitól, ami csak neki szól, csak ő hallja a valótlan baromságait, nem észlelte a körülötte állók segítő szavát. Tegye fel a kezét, aki ilyen helyzetben tudja a megoldást. Mert én már végig pörgettem az összeset, de valahogy mindig ugyanoda értem, hogy a saját farkába harap a kígyó. Mert sehogy nem lesz jó. Se üvöltve, se sírva, se kiakadva, se viccesen addig, míg a magnókazetta tulajdonosa le nem állítja a lejátszást. Megpróbálhatod fizikai „rásegítéssel” is, hátha egy jókora tockostól végre berezonál annyira a rendszer, hogy beakad a szalag vagy valami, de sajnos ez sem megoldás. Nem megoldás a „hagylak a francba, mert elegem van belőled” sem. Mert az is csak fáj. Mindenkinek. Egy űr és elvarratlan szál marad. Pedig ez a vége. Szétmenetel és szakítás, „mert a szamár is bír annyi ésszel, hogy enged, ha már szenved” vagy az „áldozat”, akin jogtalanul csattog az ostor, az engedi el a másik kezét, vagy a hamis világban élő engedi el az ostoba gondolatait.

Egy biztos, valaki valamit el fog engedni.

Semmi értelmét nem látom az alaptalan, buta tévképzetek általi aggodalmaskodásnak, borongós perceknek. Annyira sokkal egyszerűbben is lehetne, csak ehhez az kéne, hogy eljussunk arra szintre, hogy képesek vagyunk magunkat kívülről szemlélni, hogy VALÓBAN mi vagyunk-e a körülmények áldozatai vagy mi teremtettünk olyat, aminek a kapcsolataink, a  boldog életünk válik áldozatává éppen.

Nem a víz a hülye, ha a kacsa nem tud úszni.