2015.06.02.
Pár hónappal ezelőtt úgy döntöttem, választok valami egészen különc, kevésbé sem hétköznapi, de legalább gyötrelmes, fájdalmas és meghökkentő hobbit, így esett a választásom a bölcsességfog húzásra.
Alapvetően 2011-ben javasolták azt, hogy vegyük ki őket, nincs annak ott helye. Panaszom nem volt vele, így fennkölt eleganciával masíroztam el a kérdéskör elől, mert ugye foghúzás fáj, alapvetően a civil polgárnak a „fogorvos” szó fáj, mindenféle kampók lógnak ki a szádból, kicsi, zümmögő csövecske szipolyozza ki a szájüregedből a patakokban folyó vért, szóval gondoltam, „uggggyan már Palikám, eddig elfért ott, meg különben is, az az én tulajdon saját fogam! Ráadásul még bölcs is”.
Ezt a gondolatszálat követve, négy esztendő telt el azóta, hogy beláttam, hm néha mégis mintha begyulladna, minta nőne és ezért tolja el a fogsorom, na, egye kutya RÁÉREK, jól jön egy pár deka fájdalom, mit nekem! Addig is FOGYOK, fogy az anyag a testemből, az csak jó lehet.
Az első randevúra 3 km-ről világító önbizalommal érkeztem, nagy mosollyal, örülve magamnak, milyen bátor vagyok, szinte pillekönnyű tavasztündérként libbentem be a fogorvosi székbe, mire elhangoztak a következő szavak: „Te, itt alig van hely. Atya úr isten. Hát szét kell nyesni, vágni, túrni, tépni, de nem is látok semmit, mi van, ha levágom a nyelvét?” – Eme utóbbit valószínűleg az addigra káprázatos tavasztündérből szürke, vacogó, védtelen, összezsugorodott, nyüves kis egér agyában az egymásba kapaszkodó, reszkető szinapszisok szülték. „Jól van” – ügyes vagyok mondom, semmi baj, végül is, 10 perc múlva letépik az állkapcsom, és másodikos kisfiúk fognak focizni vele a közeli réten, de hát kellett neked a fájás hülye gyerek, akkor élvezkedjél!
Szólítottak. A fizikai testem elindult, de addigra azt hiszem, hat, de lehet, hogy több lélekdarab, auraizé, félszeg entitás szállt ki belőlem, egymás kezét fogva, láncot alkotva az ajtóig, hogy visszacibáljanak.
Késő volt.
A pokol kapuja nyitva állt, odabent minden lángolt és én beléptem. Feketeség. Kín. Gyötrelem.
Még időm sem volt fohászt köhögni, mire közölték, hogy kész van. Mi van? Öt perc nem volt az egész, jó, picit érezhető volt, hogy 90 kiló kicsit belelépett az arcomba, de semmi vész nem volt… Na, jól van mondom gyerekek, ezt az égést, hát képzeletben összefostam a rendelőt, azt nem is volt semmi? Csodás… Mosolyogva (sem, mert azért összeöltött pofával kevésbé mosolyogsz szívből), hazajöttem. Fájt-fájt, oké, túléltem.
A második kör is így ment.
NODEAHARMADIK!!!!
Már szinte rutinos és beavatott bölcsességfog húzottként abszolúte tengermély békével érkeztem a műtétre. „Semmi nem lesz, jó a buli” nagyban bújtam a telefont, ügyet sem vetve, arra, ami történni fog. Rendelőbe be, fosika sehol, entitások testen belül, na mi a tök leheeeeet???:’)
„Legyen szíves jöjjön legközelebb kicsit előbb, mert ezzel most el kell időznünk. Igaz, hogy beadtam a lidocaint, de ha fájna, csak szóóóljon bátran, adok még! Nézze csak! Ezt a kis –rohadtéleshegyes szart – eszközt, most teljesen tövig magába döftem, nem fájt ugye, jól van! Kérem, ne ijedjen meg, ha kicsit az állán, állkapcsán tehénkedek, miközben a nővérkék az ellenkező irányba húzzák a disznópörzsölésre is alkalmas kampót a kedves kis pofácskájában, amiből még plusz kilóg-belóg az a kis fittyenet szívó szerkentyű, meg néha összelocsoljuk vízzel is, hogy azért néhol lássunk valamit a tóduló vértől.”
– Zsugorodás-zuhanás-üvöltőszinapsiok-fehérbőlkorombaésfeketeségbeáthajlópokolrendelő-félelem-vég—
ZZzzzzzzzvvviiiiiiiijjjjjjjjjzzzzzzz – éssss már szemvillanás alatt ott is a fúró, véső (ja, a beavatkozás előtt olvastam a betegtájékoztató lapon, hogy RITKA MELLÉKHATÁSKÉNT néha előfordul, hogy kicsit eltörik az ember állkapcsa, de ez nem baj, mert eredményesen gyógyítható – ebben a pillanatban ennek a mondatnak egy kicsit súlyosabb lett a hírértéke, mint annak előtte). Húzza, nem jön, már fáj –holalidocainbélla????- atya világ, majdnem elkezdtem a fájdalmat jelelni, mert hát azt mondja, szóljak, RENDBEN, HA KIVENNÉD A KÖNYÖKÖD A CSŐRÖMBŐLLLL!!!
Háromszor szóltak, hogy kint van a fog, és el lehet engedni a karfát (szerényen észrevételeztem, hogy valószínűleg lekarmoltam a műbőr borítást róla ezért a következő alkalommal hozhatok is újat, mert ez pont úgy néz ki, mint amit szétharapdált egy szertelen kis kutya).
Lassan karon fogtam a fájdalmat és együtt kijöttünk. Se reszkető entitások, se üvöltő szinapszisok, se tündérek meg egerek, senki nem maradt, mindenki meghalt.
Azt nem akarod elképzelni, hogy milyen érzés, mikor arra asszociálsz, hogy egy feszítővágón csüngő gorilla himbálózik éppen a fogadon (helyén) belevágva eszközét az ínyedbe. De azzzt a gyalázatos, gyötrelmes tekergetést, amit az a kis elkanyarodott fog megkívánt, hát leírni nem tudom, csak azt tudom, hogy íjként feszült meg a testem, és még percek után is remegtem.
Azóta szerelmemként ölelem ezt a rohadt, teszkós, lejárt, fagyott, fél kilós kelbimbót, hogy vesszen meg az az ádáz, árva gondolat, ami akkor rábírt engem arra, hogy ez majd vicces és jó lesz, és mind nevetni fogunk!
~hozzálcataflamot.
