Nos, kedves Közönségem!
Elérkezett az a nagyszerű pillanat, hogy billentyűzetet ragadhatok, és szépen elkezdhetem Nektek felgöngyölni az elejétől fogva, naponként a dolgokat.
Hogy is indult ez az egész? Mi ihlette? Mit keresek én Hamburgban?!
Hát…
Egy évre tekint vissza ez az elképzelés. „Jó lenne kimenni külföldre a diploma után, ha már úgy alakult,hogy félévkor végzem és lesz egy szabad félévem, jó lenne a szakmában dolgozni, jó lenne valamit csak úgy magamtól csinálni.” és…. aztán jó lett.
Szépen lediplomáztam és fű alatt, suttyomban neki álltam munkát keresni. Különböző oldalakra regisztrálni, ismerősöket zaklatni, angolul sokat nem akarni fogalmazni, rögtön angolul önéletrajzot írni.
Aztán egyre több levél jött, egyre többet beszéltem angolul,már nem tartott négy napig merni megnyitni egy angol levelet. Kaptam ajánlatot Franciaországból, Dániából, Ausztriából, Ausztráliából (!!!!! Holy jesus, never.), Spanyolországból, Írországból, Németországból, Hollandiából meg mit tudom én még honnan:D
Szívem szerint Svájcba mentem volna, mert a kis közös utazásunk óta az a szívem csücske, aztán egy picit mellé sikerült a dolog. Egyik este érkezett egy levél, hogy valaki kíváncsi rám Németországból, felvettem vele a kapcsolatot, határozottan ragaszkodott a másnapi telefonos beszélgetéshez. Így történt, dióhéjban átbeszéltük mi van, majd levélben folytattuk. Egyre komolyabbnak bizonyult. Megbízhatónak találtam a forrásokat, amit kaptam, az ürge viszonylag gyorsan és teljes körűen válaszolt, úgy tűnt, nem fogok Kubában eszkortlányként kikötni.
Aztán oda került a sor, hogy repjegy vétel. No, itt kezdtem el a díszes népet beavatni a dologba, legtöbben csak pillogtak, aztán csak meglett véve, és csak felszálltam rá….
2014.04.05. – 11:00 Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér
Eme napon indult útjára az én kis mesém. Egy kényelmes délelőtti időpontban rácsaptuk a csomagtartó ajtót az autóra, elköszöntem a nagyszülőktől, megsimogattam a kutyát és nekiindultunk. Sokáig toporogtunk a reptéren, próbáltuk betájolni magunkat, én speciel még fényképről sem láttam repteret szóval fogalmam nem volt mi van, de lassacskán becsekkoltunk, lassacskán egyre közelebb meneteltünk a bejárathoz, és lassacskán már csak egyedül voltam. Búcsú a családtól és néhány közelebbi baráttól, és bementem. Rögtön vetkőzni kellett, hejj mondom lesz ebből még kupleráj, de szerencsére csak az átvizsgáláshoz rángatták le rólam az övet. Odabent volt időm a kapunyitásáig, nézelődgettem, majd kigyulladt a lámpa a gépem mellett és követve a csordát, haladtam én is. Lévén, hogy nem nagyon tudtam, mi következik, próbáltam valami közepesen szimpatikus embert találni, akit meg lehet szólítani.
Szerencsére találtam egy abszolút szimpatikus anyukát aki a kislányával utazott, így hozzájuk csapódtam. A kedves hölgy türelmesen elmondta mi lesz, mit kell csinálni, szépen menedzselte ott az életemet. Beszálltunk a kis buszba majd a repcsinél ki, és fel a lépcsőn (itt eszembe jutott, mikor a repjegyet vettem, azt anyu odakérdezett: „Akarsz menni?” – hát ebben a pillanatban ennek a kérdésnek már nem volt aktualitása. Megkerestem a kis székem, és rendkívül izgatottan vártam a feszállást, ugyanis, mint azt már pedzegettem, eddig nem tartozott szervesen a hobbijaim közé a repülés. Eleinte csak összevissza gurulgattunk a földön, mentünk ide, meg oda, mint az autóval, majd végül irányba állva, nekilódultunk tiszteletteljesen és megkezdtük a szilárd anyaföld elhagyását.
Semmi azaz SEMMI extra nem volt. Mindenki mondta, hogy „jaj uram ég, a dobhártyád a seggeden fog kijönni, összehánysz mindent, négyszer meg akarsz majd halni, fúj de rossz lesz” hát közlöm, hogy pont ugyanolyan volt, mint annak előtte:D…. Kicsit talán szédültem 4 mp-ig, meg a tüdőm érzékeny kapcsolatba került a szék háttámlával, azaz belepréselődtem az ülésbe. Amúgy az egész repülést baromira élveztem, bár kicsit előjött a tériszonyom, mikor lenéztem, de a kedvemért még a nap is kisütött, úgyhogy szép volt minden és tetszett az egész. Az tetszett a legjobban, mikor enni lehetett. Lévén fapados járat, azért kaptunk nagyon kis diszkrét, cuki kajacsomagot. Zene be a fülbe, fotózgatok, eszek, problem? Majd volt egy-két széllökés, így hevesen kellett kapaszkodnom a narancslevembe („Jaózsi! Hát vezessed mán azt a Zsigát rendesen, mert kilötyög a ital!”)
Közben meg azon gondolkoztam, hogy milyen hülyeségeket írjak ide Nektek, majd pedig azon, hogy már megint mit csinálok? Ülök egy repülőn, Hamburgba megyek, egedül, távol családtól, barátoktól, kutyámtól, lovaimtól. Már megint nagyszerűen sikerült magamat belevetni a lecsóba.
Az út mindössze másfél óra volt, így hamarosan jött a második parafaktor, jajj leszállás, jajj! Hát közlöm, hogy ezt sem vettem észre xD. Így kiderült számomra, hogy szeretek repülni és most már minél többször szeretnék, bár gyors becslésem szerint ez nem lenne olcsó hobbi:D
Az idő fostos volt, a napsütésből megérkeztem a megint hideg, sapkás, taknyos időbe. Gépről le, cucc fel, buszba be, és vadul keresni az anyukát. A csomagfelvevőnél össze is futottunk, ahol szépen körözött a 49 tonnás bőröndöm. (Jó lett volna arra a cuccosra felülve menni egy kört xD).
Reptérről ki, búcsúzás az anyukától, majd gyors megrökönyödés – nem tudok telefonálni. A telóm nem hajlandó fellépni a német hálózatra full holt az egész, a másik meg a bőrönd alján van.
A hölgyet várta a német rokon a bejáratnál, aki végül is felhívta a leendő főnököm, akivel így tudtam találkozni (szerinted én képes vagyok bárhová úgy elmenni, hogy minden rendeltetés szerűen menjen? Nem. - alias már megint tudtam, kivel kell haverkodni:D) Eme kis gikszer után az újdonsült főnökömmel elindultunk a lovardába. Beszélgettünk út közben, megdicsérte az angolom, kérdezte, hol tanultam, mondom nem tudom, mert ez nekem is merőben új, hogy így tudok beszélni XD. Rendes volt, még a telóját is odaadta, hogy haza tudjak szólni. Szimpatikus, fiatal férfit ismerhettem meg személyében. Beérkezve a loviba összeismerkedtem Ine-vel, a norvég lóápolóval és a csupamosoly, mindig cuki főnök barátnővel, Jenny-vel.
Sok imádságra nem volt idő, mert tulajdonképpen épphogy leszálltam a géppel, kiszálltam Chris autójából, úgy, fehér gatyában nekiálltam dolgozni, csinálni, amit a norvég lány vezényelt. Rendes volt, türelmes, szépen megmutogatott mindent. Együtt befejeztük a műszakot, majd a be a groom-autóba és indulás vásárolni.
Hazaérve egy kis takaros, bajoros jellegű ház fogadott, marhára meglepődtem, hogy nincs zárható kerítés, és csupán egy sövény öleli körül az udvart. (Jó Magyarországhoz szokva, mindent eldugtam, zártam, óvva minden lopni kívánótól, aztán rájöttem, hogy itt ilyen nincs, nyugodtan ott lehet hagyni a kocsit az udvaron nyitva, meg minden…Itt nem áhítozik mindenki a másik holmijára.)
Belépve azonban a „takaros” házba, akkora ordenáré, ótvar dzsuva fogadott, hogy ilyet még az istállóban sem láttam (ott nagyobb rend volt). Szalma a szőnyegen, a konyhában, az ágyban! (O.o)
Pókháló, pormammutok mindenhol, hát elég durva volt, így gyorsan kiporszívóztam a saját szobám. Elég metálra sikerült a welcome: rögtön meló utcai ruhában, takarítás, a bőröndből ki sem tudtam pakolni.
Kicsit baljós érzetekkel, de álomra hajtottam a fejem az újdonsült ágyamban, izgatottan várva az első munkanapot.
...to be continued...
