19 évembe telt, hogy elérjem, házi bulit tarthatok itthon, most újabb 19 évem azzal telik, hogy elfelejtsem….
Avagy önjelölt tereprendezők általi családi ház felforgatás – fedőneve: házi buli.
Történt egyszer 2010 augusztusának végén, hogy VÉGRE valahára, sok áldozatos munka, rengeteg ígéret és megannyi más mellett nagy nehezen kiharcoltam, hogy házi bulit rendezhessek itthon.
Az egész hetet borzasztó kánikula, gatyarohasztó retkes meleg, retinát nem kímélő napsütés jellemezte. Pénteki napról lévén szó, a bőrünket már csíkokban lehetett lehúzni olybá felpuhult az időjárástól, de ügyet sem vetettünk rá, mert hát végre eljött a parti napja, fű lenyírva, fáklyák kitéve, kutya vigyázzban a sarokban, medence feltöltve.
És akkor 53 perccel a vendégsereg megérkezése előtt, tocsogó izzadságban, megfáradva a lombseprű nyelére támaszkodva, leszakadazatetveseső.
Itt már sejtettem, hogy nem lesz gördülékeny az este….
Szerencsére „csak” hozzávetőlegesen 30 ember érkezett, akik így kert hiányában két félre osztódva (az egyik fele lent az alagsorban, a másik fent a teraszon üvöltött) szórakozott. Ez már alapból megnehezítette a dolgot, mert mindig volt valakinek valami kínja (zsepi, dugóhúzó, hovalehethányni), ami miatt állandóan ingáztam közöttük.
Na, ja. (A most következő rész kifejezetten sokszor fog szólni a gyomortartalom sietős szájon át történő távozásáról, így aki ezt nem bírja, baráti jó tanácsom megfogadva olvasson inkább Coelho-t.)
Épp az alagsoros hadtestnél voltam, amikor is látom, hogy kedves barátom apám munkahelyi íróasztalánál ülve lehörpinti az utolsó kortyot poharából, majd ezt követően furcsa vonaglásba kezd, nagyokat csuklik, bólint előre, és kisvártatva az előbb leküldött lé katapultál is vissza a pohárba (emberünknek legalább ennyi lélekjelenléte volt – refill it bro!-) majd ezt követően a túlcsordult tartalom lágyan végig csusszan apám asztalán.
Nem éreztem lelkemből feltörő csillapíthatatlan boldogságot, de gyorsan a megfelelő eszközökkel elhárítottam a bajt.
Ezt követően nem sokkal feltűnt, hogy egy másik barátom szédületes sebességgel rohan be az alagsorba, a leghátsó kisraktárba (épp festés volt, össze voltak tolva a bútorok középre, így olyan volt a helyiség, mint egy labirintus.) Koma észlelte, hogy nem nagyon sikerült a mellékhelyiséget megtalálnia, de beszűkült látóköre miatt ki sem talált már, a Pocak meg nem várt. -2 pont a Hugrabugnak- (Későbbi indoklása szerint, annyira részeg volt, hogy mikor kint volt az udvaron azt hitte, hogy bent van, ezért ment kintről be. Hányni. (?!) - Lehet alaposabban meg kellett volna gondolnia, mikor az 5. Fényre itta a házi guggolós narancspáleszt.-)
Jól van, jól van, alakulunk.
Az események nem álltak le még ez után sem, főleg, hogy a fenti teraszos társaság éppen a szifonból kifújt vodkával locsolta egymást sátáni hörgés közepette, amit a 2,5 m-re lakó szomszéd (arra néz a nappalijának az ablaka) diszkrétebb ovációval értékelt.
Csitítva a fenti társaságot, már jött is az újabb hadi üzenet, miszerint nem működik a WC…(?!?!?!)
Mi a tök, hát eddig semmi baja nem volt. Teraszos brigádot ott hagyva, folytatva az eszeveszett rohanást, ismét az alagsorosokhoz mentem, ahol is szemem elé tárult a látvány, hogy barátnőm éppen a leszakadt WC csővel próbálja kiterelni, az ismét a kisraktárban hányni kívánó egyén(eke)t.
Na, itt már megállt bennem az ütő.
Vízben áll az egész árnyékszék, barátnőm kezébe a csapot és WC csészét összekötő cső és nézünk egymásra. Kurvára.
A helyzetet izgalmasabbá és rendkívül pörgősebbé már csak az tette, hogy édesanyám mindez idő alatt ITTHON tartózkodott, bár megígérte, hogy a felső szinten lesz, és nem jön le, ez nem valósult meg, mert 10 percenként razziát tartott, így nettó 10 percem volt egy-egy hányás, Fényes locsolkodás, szomszéd csillapítása és ezek egyéb mellékhatásainak a 100%-os megszűntetésére.
Sajnos változó sikert aratott az a magyarázat, mellyel indokolni próbáltam, hogy a WC ajtót miért szigszalagoztam le.
Anyukám drága elhagyta a fedélzetet, én meg újabb, a kisraktárban, félig hányasban (már fekvő), ki nem találó cimborámra lettem figyelmes, már nem is firtattam a dolgot, hiszen a helyiségben immáron annyi hányás volt, hogy egy aláaknázott mezőn kevesebb pokolgépet találni, tehát inkább már be sem mentem, hagytam az alkoholgőzben csendesen pihengetni.
Eközben a garázsban két pajtásom éppen garázszenekart alapított, tehát ők elektromos gitárral, basszerral kierősítőzve a szomszédnak a másik bejárati ajtaja felől adták az alapot.
(A kutyám itt már meghülyült és feladta, 2 napig utána nem láttam.)
Lassan de biztosan közeledett a reggel, nekem ennek ütemében csökkent a türelmem és életkedvem.
[Persze egy másik brigád ez idő alatt (1-2 táján) a medencébe ugrált és fürdött vélhetőleg meztelenül, mert másnap annyi alsógatyát, és minden ilyesmit találtam otthagyva, amit eddig kevés alkalommal, és meglehetősen érdekesek voltak a különböző iskolai szituációk, miszerint: "Szia! Őőőő hoztam az ALSÓGATYÁD." (…)]
7 óra magasságában apukám is begördült autójával a ház elé, ezek meg még mindig itt voltak.
Kiterelgetve a rendkívül kitartó fesztiválarcokat, próbáltam az alagsoron, a kerten, a teraszon, a garázson és további helyeken valamit javítani, mondhatjuk, hogy megtörve, az idegtől rángatózó szemmel és kifejezetten eredménytelenül.
Az udvarban immár további idegen ruhadarabokra lettem figyelmes, mint pl. egy pár cipő (nem tudom ki ment haza cipő nélkül, de innen is üdvözlöm!)
Emberileg és társadalmilag is egyaránt megrottyanva felmentem a szobámba és ahogy a rajzfilmekben van, rohadt fáradtan, full cuccba, csak egyszerűen, mint egy darab OSB lap, bedőltem az ágyamba, és arra gondoltam, add Istenem, hogy ez csak egy álom legyen.
Nem az volt.
Faterral másnap egész nap a WC-t szereltük, én pedig minden csavarozásnál átokkal illettem az éppen aktuálisan eszembe jutó barátomat.
Azt hiszem, ilyen díszes társasággal nincs szükségem rossz akarókra, további házi bulikra meg főleg nem.
(A budi szerelés után használati itinerrel láttam el az ajtót és a szembe falat, hogy mindenkinek egyértelmű legyen a továbbiakban a dolog. – Azóta csak egyszer szereltem WC-t.:))
