Szeles gimnazista éveim alatt történt, amikor lyukas órában elhagytuk az iskolát, mert mi vagányak vagyunk….
Avagy „hogyan essünk a Dunába két tanóra között” első lecke.

Elérkezett a várva várt csütörtök második óra, amikor a heves diákra rászakad a lyukas óra, és akkor mindent lehet. Padtársammal, víg mosollyal arcunkon felkerekedve, a közeli boltban magunkhoz vételeztünk némi pogácsát az útra, és kellemes, könnyed tavaszi léptekkel lehaladtunk a Duna partra. Idilli környezet, friss levegő, lyukas óra, pogácsa, szabadság. 

Szemet szúrt, hogy oldalt, a Dunába bevezetett kis folyócska felett van egy hídszerű képződmény, melyen minden bizonnyal illő átkelni, hogy hármat lépve, kikössünk a másik oldalon (teljesen értelmetlenül, mert onnan nem tudunk menni sehova, előre Duna, szembe magas töltés, másik irányba kis folyó, kb. 10-et lehet lépni egyenesen.) De akkor ez ésszerű ötletnek tűnt. 
Odamentem hát, hogy majd én jól átkelek és meghódítom a még ember nem járta vidéket. A természetes átjáró szilárdnak és emberbiztosnak tűnt. 

Egy darabig.

Pontosan a második lépésig, amikor is a bal lábamat emelvén a cipőmet egy diszkrét vákuum úgy szippantotta le a lábamról, hogy így még a fogorvosi székben ülve a nyálelszívó eszközkészülék sem tud a nyelvedre cuppanni. Kissé zavart tekintettel a cipőmet elnyelni készülő mocsárba nyúltam és fájó szívvel konstatáltam, hogy az előbbi vad szabadságomat felváltotta a vízi-rabság, mert mozdulni nem tudok, fél lábam a levegőben (cipőtlenül), topánkám mindjárt eltűnik, kezemben a pogácsa, akárhonnan nézem eléggé sakk-mattnak kinéző a szitu. Immáron csak a jobb végtagomon egyensúlyozva, készültem félig fejen állva furcsa tornagyakorlatok bemutatására, mert persze a természet ádáz erőivel nem lehet ám csak úgy megküzdeni. 
A mocsár engedi nem akart, én meg pofával beleesni a Dunába nem akartam, így a jobb lábammal biztosabb támpont keresése érdekében, használható cselekedet híján térdig a vízbe ugrottam. Tehát fél lábbal a Dunában a másikkal cipőtlenül, levegőben céltalanul hadonászva próbáltam erős ráhatással a lábbelimet a fosmocskos Dunából kierőszakolni, mialatt a drágalátos padtársam, hozzávetőlegesen negyedjére kapott fuldokló rohamot a félrenyelt pogácsafalatok miatt. Fel nem adva szándékomat, kihalásztam a megközelítőleg 40 kiló sáros, mocskos, dunavizes, néhaszaros mocsarat tartalmazó surranóm. Ettől a jeles pillanattól kezdve értelmét vesztette, hogy leteszem-e a bal lábam, vagy sem. Az attrakció potom 40 percet igényelt az egy órás „szünetből”, így sebes malacvágtában kellett visszaigyekezni a következő órára.

Átavároson. Hullaszarosan. Vizesen. Félcipőben.

Megérkezve az intézménybe 12 másodpercünk maradt a tanóra megkezdéséig, mialatt jó lett volna az iskolán végighúzott sársávot feltakarítani, a vastag farmergatyát megszárítani, a cipőt immár veszélyes hulladékká minősítve valahová szűzies mosoly kíséretében kib*szni és emberi alakot adni, a szilárd határozottsággal kijelenthetően megcsapzott, némileg zilált fizimiskámnak. A fennmaradó idő nem bizonyult elégségesnek, így mindent összevetve egy „b*sszunk mindent be a szekrénybe” mozgássor lett a végeredmény, összekapcsolva egy büdös tesicuccba való átöltözéssel. Miután mezítláb megtaláltam a termet hat kört menve az iskolában, a padtársam már egy 100as zsepit elsírt, mire én is beértem. Ezután 45 percig csak arra koncentráltam, hogy hogyan leplezzem, hogy a 4 hétig a radiátoron rohasztott halkonzerv szag az belőlem jön, úgy, hogy a cucc egy emelettel feljebb van. Elzárva. A szekrényben.