Az este, amiről megint nem írok beszámolót, jah SE
Fene se tudja, mióta vártuk már a napot, azt a megfogalmazhatatlan pénteket, amikor majd megvalósul az, amivel eddig legfeljebb csak az álmainkban találkoztunk, fejben képzeltünk, naivan ringatva magunkat abban, hogy ez úgysem fog megtörténni, messze van ez a zenekar, úgysem jönnek Magyarországra, de még a közelbe sem.
ÉS NEM!
Pár hónapja érkezett a hír: a Sevenfold Európában fog turnézni, körbejárják Németországot, és bizony Bécsbe is eljönnek! ATYAURSTN!!!! Itt lesznek a szomszédban! Ki kell menni, gyerekek nincs mese, KI KELL MENNI, ilyen maximum a következő ezredfordulón lesz, hogy ilyen közel vannak hozzánk, ne csak kergessük az álmaikat, éljük is meg!
Aztán lázas várakozással teltek a napok, egyre közelebb és közelebb értünk…
Gyakorlatilag már egy hétre előre guvadt szemmel néztem az órám másodperc mutatóját, hogy haladjon már. Szívem szerint már reggel indultam volna, hogy kicsit Bécset is megnézzük, ne az legyen, hogy hopp, kificcenünk, meg visszaficegünk, mintha csak a Teszkóba ugrottunk volna be (de PONTOSAN ez történt, úgy mentünk ki Bécsbe, mintha 40 deka felvágottért ugrottam volna be a sarki kisközértbe.) Megbeszéltük a délután egy órás indulást, amit diszkrét csúszással sikerült is abszolválni – konkrétan fél háromkor jutottunk el odáig, hogy végre berúgjuk a harcitalicska motorját és nagy kegyelmesen útra keljünk. A szívfrekvenciám szapora változásokat produkált komolyan aggódva attól, hogy ROHADTUL NEM FOGUNK ODAÉRNI. Egész jó időt futottunk, kezdtük a lemaradást behozni, nagyokat röhögtünk azon, hogy mennyi kaját, meg pokrócot, meleg ruhát csomagoltunk,HA(!) véletlen lerobbannánk, vagy leesne Bécsig 40 centi hó és a sztrádán kéne éjszakázni, persze keresztanyám felkészített minket mindenre. Jó sokszor szóba jött, hogy ki tudja, bármi történhet, de persze mi a francért történne, hát már úton vagyunk, a jegyeket sem hagytuk otthon, oda kell érni a koncertre, csak nem lehetünk már ennyire nyomorékok, hogy még az út közben is ér pluszba minket valami.
DE LEHETÜNK.
Még el sem értük a határt, mikor a jobb egyen ülő félénken közölte, hogy nem tudja, hogy csak előtte van-e ekkora köd, vagy miért nem lát már ki az ablakon, amikor konstatáltuk, hogy ömlik a gőz a motorháztető alól, mert úgy forrt fel a kurva házsártos Isten teremtette hűtővíz, mintha ez kötelezően meg lett volna szervezve. Félreállás. Leparkolás. Némi tanácstalanság, az égbe tárt karok és „ Murphy! Neked és a Te jó kurvaanyád, anyjának az anyja kurváját” dicsőítő énekek után telefonos segítséggel vezérelve átkapcsoltunk problémamegoldóba. Elpárolgott az összes víz, jól van, hozzunk vizet. De MIBE, ugyanis egy darab üveg nem volt nálunk, marékkal azért meg csak-csak nem hordtam volna oda 50 m távolságból 2 l vizet. Hát jó, nekiálltunk igényes módon túrni a kukát, hogy petpalackot találjunk. Ez is CSAK velünk történhet, mi tuti nem tudjuk úgy kitenni a lábunkat a házból, hogy sztori nélkül, gondtalanul, csak úgy SIMÁN elutazzunk A-ból B-be (de ez a jó benne, különben nem lenne miről írni…). Óje! Akadály elhárítva, mehetünk tovább. Már gurultunk is 210 m-ert, mire ÚJRA felforrt a víz!(:)))) Újabb kiállás, újabb múló percek. Továbbindulás… Óriási meglepetésünkre végre elhagytuk az országot, és lassan-lassan megérkeztünk Bécs közepébe. Kb. már 5. perce utaztunk autóval egy olyan hosszú tömött emberekből összeverődött sor mellett, hogy még belegondolni is rossz volt, hogy ha már itt ilyen nyüzsgés van és ennyien vannak, mi lesz majd, ha meglátjuk a stadiont….(:)) Hát kurvára nem kellett messze menni, mert ugyanis az a sor volt az, ami mellett csak elsétálni 10 perc volt (az elejétől a végéig) ahova nekünk kell beállni. Óriási, remek, páratlan, pazar, ezt kellett volna elkerülni(:D). Semmi gond, feltáraztunk egy-egy sörrel és vidáman beálltunk a 23435623283999 km hosszú sorba. Leleményes gyerek a magyar, azt mondják. Kb. 10 mp-et álltunk sorba, mikor rájöttünk, hogy mi ezt rohadtul de nem fogjuk kivárni, nekünk az ELSŐ sorban a helyünk, így Gergőt előre küldtem, hogy véletlenül felejtse ott magát kicsit előrébb valamelyik embercsoport mellett, és épüljön be. Hamarosan jött is a teló, hogy talált magyarokat, nagyba üdvözölte őket, mintha 700 éve nem találkoztak volna – tulajdonképpen igaz is, mert még sose látták egymást- és közölte, hogy mehetünk mi is. Átszivárogtunk szépen oda. Majd úgy gondoltuk, hogy ha ez így működött, működik tovább is, így tehát a „vándormászás” figurát alkalmazva, embercsoportról embercsoportra kapaszkodtunk előrébb a bejárat felé (magától értetődően hozva magunkkal az út közben felszedett magyarokat, szóval beálltunk hárman a sor végére és 23án kötöttünk ki a sor elején.) Hamar bejutottunk, kabát le, és sovány malacvágátban ügettünk az első sorba.
De állj.
Mi a szarért van a színpad előtt 30m-re kihúzva egy kordon, és van egy másik bejárat, egy elkerített kisebb rész közvetlen a színpad előtt? És ott is vannak emberek, és hogy mentek oda, és ne szopassanak már, hát milyen VIP szektor ez, hogy jutunk oda? Hát nem képzelik, hogy majd egy Sevenfoldon a 2. sor helyett majd a 200.-ba állok?! Már 2 hűtővíz felforrást, másfél órás késéses elindulást túléltünk, emberi idő alatt bejutottunk, MÉG MILYEN akadály jön, ami eltántorít minket a célunktól?! SEMMILYEN. Azonnal mentünk megkérdezni, hogy miféle juttatások ellenében lehet oda bejutni. „Just show your tickets” – de hát nincs VIP jegyünk, mi a tök kell ide, hogy mutassam meg a jegyet? Már a padlót kaparta a szerencsétlen szekás, vörös fejjel, szájából fröcsögő nyállal üvöltött velünk, amikor hatszázadszor is elmondta, hogy JUST. SHOW. YOUR. (fuckin) T-I-C-K-E-T-S!!!!!! Mire felfogtuk, hogy csak a sima koncijegyet kell megmutatni (mi ez, a szemfüles emberek játéka?!..). Nah akkor teperés vissza a ruhatárba, ahova 2 perccel előbb, gondosan elpakoltuk a jegyet, mondván már lekezelték, nem kell ez tovább (lófaszt.) VÉGRE bejutottunk a színpad elé, és már beszéltük, hogy most vajon a hangfalak, vagy a mennyezet vagy mi fog ránk zuhanni, megnyílik-e a föld, vagy kiderül, hogy nem is itt van a koncert vagy mi lesz még?
Nekikezdett az első előzenekar (nem ismertem egyiket sem, de egész jó számaik voltak) mi pedig biztosan álltunk a 2. sorban tanakodva azon, hogy hogyan menjünk még előrébb. Majd mikor a Sevenfold jött, egy csávó épp kijött a tömegből, majd később vissza is érkezett, kéredzkedett vissza a helyére, nah mondom fiaim, most vagy soha: „hey my friend, wait! hello! „ és már mentünk is utána, persze nem akartak átengedni, de én kurvára megmagyaráztam, hogy az az én haverom ott, és megyek utána, és már bent is voltunk a sűrűben. (Leleményes gyerek a magyar vol2). Ez az osztrák nép nem egy ideges állatfaj, a heringek nagyobb tombolást rendeznek szerintem a bádogdobozukban, mint ezek (a cipőm tisztább volt, mint mikor felvettem,- a koncert után - pedig marhára készültem bakanccsal, hogy atya úr isten, metál koncertre megyünk, mekkora állat mozgás lesz, azt ez a sok majom, meg sem mozdult, mintha a zeneakadémián lettek volna egy komolyzenei darabon…(nem baj, azért kapták a jót, mert mi ugráltunk, hörögtünk és véletlenül egyre előrébb kerültünk..).
Hosszas várakozás előzte meg a Sevenfold megjelenését, egy óriási függönnyel takarták el a díszletként fellógatott hatalmas Deathbat-et, ami körül körbe lángfújók voltak felszerelve, olyan pirotechnika volt, hogy egy csinos szelet tarját meg lehetett volna sütni egy-egy tüzes effektnél. Lángolt a koponya, a szárnya, tűzijáték volt, fehér lángú tűz, csillámfaszlófasz, óriási robbanások. VÁ. Az új lemez első dalával kezdtek(Shepherd of fire) majd a Critical Acclaim jött, vegyesen játszottak az új lemezről, az előtte kijött Nightmare-ről, és inkább a közepe, vége felé csendültek fel régebbi dalok a City of Evilről, és egész korai albumokról. Harmadik számként a Welcome to The Family szólalt meg, a számok közt Matt persze konferált, még a családja és a kisfia is szóba került –ezt speciel nem tudtam, hogy már itt tart, nagyon kár =’( életem férfija elkelt =(-. El sem tudtam dönteni, hogy melyik tag láttán essek jobban ámulatba, vagy, hogy előbb sikítsak-e, vagy a látvány, a technika, a zene, a show által előidézett mámoros állapot martalékává váljon minden érzékszervem vele együtt a lelkivilágom és a létezésem lehetőség szerint egyszerre. A Hail to the King alatt a koponya fején egy korona jelent meg lángokból formázva. Majd ismét az új lemezről következett dal: a Doing Time. A Buried Alive előtt Syn hosszasan szólózott egymagában szórakoztatva a népet – eszméletlen ez az ember, egy szál gitárral percekig egyedül állt kint óriási témákat játszva, mint aki már gitárral a kézben született, valami fenomenális tehetség, elképesztő, hogy hogyan szól a kezében a hangszer. A Fiction alatt a fények annyira lenyűgöztek, minden számhoz annyira jó fénytechnika volt, szinte történetet szőtt a számok köré. Nagyon megható és szép volt az a jelenet, amikor a pár éve elhunyt Dobos (The Rev) énekrésze következett a számban, amit nem a jelenlegi banda valamelyik tagja énekelt, hanem Rev anno felénekelt verzióját vágták be, közben egy fénycsóva megvilágította a színpad azon részét, ahol képzeltben a zenész állt, majd mikor Matt jött, a fénycsóva kialudt és immáron egy másik Mattet világította. Az egész koncert alatt érezhető volt, ahogy számról számra odaidézik az elhunyt tagot, nem hagyva, hogy elfelejtődjön, kifakuljon az emléke. Két szám közt pont velem szemben állt meg Johnny és én, mint egy megveszekedett vadállat, integettem neki, és észrevett és visszaintegetett. Rám nézett, annyira jó volt(:)). A Nightmare alatt volt az első megbolondulás, kezdve azzal, hogy a díszlet koponyának csak a szemürege volt sejtelmesen megvilágítva. Annyira jól ki volt találva a díszlethez is a fényjáték, a megvilágítás, hogy mikor melyik lángcsóva csapjon fel, hatalmas hangulatot kölcsönöztek ezek a show elemek a koncertnek. Ezt pedig az én személyes kedvenc számom az Afterlife követte. Leírhatatlan volt ezt a dalt élőben hallani, látni Syn-t ahogy valóban eljátssza azt a frenetikus szólót, nézni amint Zacky és Syn beállnak egymás mellé –Zacky bal kezes, Syn jobb, és rohadt jól néz ki, amikor beállnak egymás mellé és az egyiknek erre a másiknak arra áll a gitárjának a nyaka.- A következő számot egy hosszas bevezető készítette elő. Először csak Syn játszott, majd beszállt Arin, később Zacky, majd Johnny kis session jammelés ment. A számok közt vadul ráztuk Emővel a zászlót, többször is hallottam, ahogy a mögöttünk levő (persze) magyarok anyáznak, hogy tegyük már le azt a rohadt zászlót(:D), hát szorri!-szerintem a fél közönséget magyarok tették ki, rengetegen voltunk.:)- Ismét egy kedvelt dalom jött egy régebbi albumról a Chapter Four. Majd utolsóként a nagyágyú Bat Countryt lőtték el a srácok. A végén hatalmas végjáték, effektek, lángok, fények, durrogás, csattogás, kis híján felrobbant a színpad, a srácok megköszönték a koncertet, Mr.M. mondta, hogy most játszottak itt először, de még szeretnének visszajönni, és levonultak a színpadról. A közönség tovább zúgolódott, üvöltött, kántálta, hogy „Se-ven-fold”, tapsolt, fütyült. Kisvártatva visszajöttek a srácok és visszatapsi dalként elnyomták az Unholy Confessions-t. A dal után hosszasan integettek, körbejártak pengetőket szórtak – hála annak a JÓ Istennek Emő Zackyét kapta el, én pedig egy Syn által dobottat(:)). Matt a végén egy piros rózsával a szájában távozott a színpadról, ez már végképp betette a kaput lány létemre. Meg az egész, hogy ezek a férfiistenállatok ott álltak előttünk, karnyújtásnyira voltak tőlünk szerény kispolgári életünk szupersztárjai.
Felejthetetlen élmény és emlék.(:)).A koncert után túl sok idő nem volt a történtek megemésztésére ugyanis a küzdőtér közepétől legyező alakban szétnyílva taszigálták ki a népet, ilyen, hogy backstage meg mittoménmi szóba se jött, mert nemhogy a backstage-be, a küzdőtéren SE maradhattunk(:D). Pont egy magyar színpadépítő srác kezdte előttünk szétszerelni a kordont és mondta, hogy felejtsük el, hogy bemegyünk a srácokhoz, vagy hogy ők jönnek ki, mert ennek az esélye erős jelleggel konvergál a nullához. Se perc alatt ki lettünk penderítve, még a kabátunkat is alig tudtuk kivenni, olyan türelmetlenül taszigáltak ki minket. Gyorsan elpattintottunk még néhány búcsúképet és elhagytuk a helyszínt. Rögtön autóba is ültünk és hazaindultunk. Mielőtt azt hinnétek, hogy sikeresen kijutottunk a koncira, láttuk is, nem is késtünk el, pengetőt is szereztünk és nyugalmasan hazakocsikáztunk, hát egy nagy NYAVAJÁT(urasabban: a jó nagy ősmammut kellőképpen nagy péniszét!)! Út közben még kétszer felforrt a hűtővíz, vaksötétben, leállósávban, hajnal 2-kor, az előzőleg gondosan csomagolt pokrócba burkolózva (hátha lerobbannánk út közben) az utolsó csepp ásványvizünket is beletöltöttük az autóba és 12 és féllel közlekedtünk hazáig.
Egy csepp alkoholt sem ittuk (egy sör nem sör), mert itt minden másodperc emlékre szükség volt, minden egyes képkocka gyémánt keménységgel égett a hosszú távú memóriánkba, életre szóló emlékeket, élményeket szereztünk, és annyira jó és hasznos volt az utunk, hogy még az is kiderült, hogy hiába volt az autó múlt héten vizsgázatva, valami kurvára nem stimmel benne.(:D)
Minden megérte.:)
